Páros óda

Kegyelemből szült reményem vagy,
recsegő-ropogó sötétben fénysziget,
időm benned űr, oly’ végtelen nagy,
mikor megnyitod nekem szűz szíved.

Csak ne félteném úgy, én feltárnám
szíved minden rejtett alagútrendszerét,
kövekkel tömedékelt kamráit kutatnám,
hogy gyenge fényed szórhasd szerteszét.

Láncokként hullnának rólad a terhek,
miket hamufelhőkben terített a múlt,
lesöpörném fényben úszó oltártermed,
mihez utoljára a Teremtő keze nyúlt.

Tiszta fehér mécsem odatenném,
alvó halottaid álmába szenderülnék,
kit a vízen túl találnék, kiengedném,
még ha magam is örökre elmerülnék.

De legelőbb fejem öledbe hajtanám,
hogy érezzem, hol kell majd visszatérjek,
mert utamon fentről csak te látsz rám,
szíved dobogása csitít, hogy ne féljek.

Sűrű, sötét erdő, nyílj meg előttem!
Könnyedből iszom, ha szomjazom,
belülről kiáltok, ha nyilam ellőttem,
Visszatérek… gyökeremből sarjadom.

Így, csakis így élhetünk már tovább,
száraink közt szívünk összefonódva,
mert a lét odakint egyre mostohább...
bennünk rejtve átörökülhet a holnap.
2020.10.02.

Mennyeknek asszonya

Mennyeknek asszonya

Fekete ég acélsúlyú tekintete alatt

mikor a fehér óriásfelleg kiszakadt, 

született egy menyasszony a földre, 

mint pille hullott lágyan a völgyre… 

Szél táncol, ő lábujjhegyen libben, 

fű hajlik, és ő csak lebeg a szélben, 

mint ágak a szirmot nehezen eresztik, 

úgy vigyázza szemünk a táncát napestig. 

S mikor fáradtan omlik le a földre, 

virágok kérik, had ringassák ölbe, 

hisz’ egy helyről jő ő, a lány és virág, 

miként a fény is, hol a láng ott a világ. 

Aludj csak, a csipke rajtad halkan kivirágzik, 

lágyan nő testedre, többé már nem fázik, 

az ég enyhül s felleg alól előbújik a nap, 

érinteni vágyik aranysugarával arcodat. 

Nem kell még, ne ébredj föl egészen, 

az oltárnál leszel majd csak készen, 

hogy asszonyként élhesd meg az estét, 

ahogy a föld adja a magnak a testét. 

Új világot hozz, szüld meg te a hajnalt, 

de ne vesd el régit, hozzad csak magaddal 

belőle mindazt mi szép volt, őrizd a jót, 

hozd el nekünk az égből a Mindenhatót!

Világnak koldusa

Világnak koldusa

Fáradtan botladozik köröttünk a SZERETET,
keresi helyét, de mindenütt üres szíveket
talál, hiába kopogtat ajtókon újra és újra,
csarnokok ajtaján dobogtat elfagyott ujja,
pedig hely lenne itt, lenne de még mennyi!
Ki ajtót nyisson… abból kéne többnek lenni!
Befagyott pocsolyákban nézi homályos tükrét,
hiábavalón telve kínzó már az öröklét!

Milyen kár Istenem, hogy láthatatlan,
még azt is észreveszik, ki láb alatt van…
de őt, a legnagyobbat, őt nem látja senki,
a lét nem elég, valakinek észre is kell venni!
De szilánkok takarják most el a szemeket,
kiüresedett tekintetek bámulják a szemetet,
unottan, hisz nem érdekel senkit semmi…
„Fölkeljek? Lehet kéne már valamit enni.”

Nem lehet könnyű ma szeretetnek lenni,
folyton menni, újabb gyerekeket keresni,
akik maguk közt valamicske helyet adnak,
tartják a reményt, mint fényre nyíló ablak.
Néha én is, van, hogy neki ajtómat kitárom,
csak ne félteném annyira gyúlékony világom!
Ha a szeretet odabenn igazán lángot fogna,
nem lennék soha többé félelemnek foglya.

Nem félteném többé embertől a világot,
kik még vakok, ők is látnák azt a lángot!
Beléjük kapna a szeretet, sőt beléjük égne,
felolvadna fagyott lelkük, kijutna a fényre!
Az ajtókról a láncok, maguktól leesnének,
és szeretettel a terek mind megtelnének!

Bárcsak ócska szavaim… elég erőt adnának…
és a szeretet nem lenne többé koldusa e világnak.

Földi Ádám
2020.01.12.

Életnek párja

Életnek párja

Ismeritek életnek élni akarását,
múlandónak örök maradását?
Földből a mag születni vágyik,
élni, míg visszatér a szülőágyig,
testében vinni át az általa való létet,
képviselni a Földön a Mindenséget.

Ismeritek éltetek múlni akarását,
testetek üresen hagyott lakását?
Emberbe a lélek addig visszavágyik,
míg az a szeretet otthonává válik,
testében vinni át az általa való létet,
Földre hozni égben fogant Emberséget.

Ismeritek a közöny pusztító hatását?
Egykedvűen oltja el életnek lángját.
Nem, nem a halál az életnek párja,
az áldozattá váló test a létet szolgálja.
A közöny az! A leghalálosabb méreg,
attól mentsen meg az élni akaró Élet!

Földi Ádám

2020.02.15.

Gyapjún át

Gyapjún át, ha növekedett kosnak szarva, téren, időn, emberen egyet csavarva erejét a világ felé mutatta. Több mint kétezer éve már, hogy két erő egymásnak feszült, tisztán, nyersen, engesztelhetetlenül. Farkas leste még akkor a nyájat, kutyát mart és juhokat ölt, vörösre festette Isten a tájat. Erős volt a pásztor, s hatalmas, nem féltette a nyájat, tán’ ő maga volt a farkas. Döntött élet, s halál felett, Istent játszott, ha már többre nem tellett. A pásztor hozta a törvényt, ő kavarta fel az örvényt. A törvény szerint jó férfi az, ki életmagot ad, fiút áldoz, ha kell, majd csak megalkusznak Istennel! Rossz világ volt, tán annál is rosszabb, de lassan tovább csavarodott szarva a kosnak.

Szent Anya öléből szent forrás fakadt, Anna csak bámult, jó férje csak állt az ég alatt. Anya lányt szült, ki újra anya lett, a boldogasszonyság kettőse ez. Mária lett az Úr választottja, és Erzsébet, őt is megáldotta a Szentlélek. Két asszony kell, ki két fiút szül, egyet alul, egyet fölül. Ikrek talán, de legalább testvérek, igásai a Kis-Göncöl szekere hegyének. Fölfelé a hegynek János tolta, lefelé hátával Jézus tartotta. Halak vizébe ketten merültek, a szeretetet hagyták a hálóban, de maguk eltűntek.

És most, annyi év után, itt állok a parton, félig vízben már, a régi hálót a kezemben tartom. Ha hiszed e mesét, állj mellém barátom, a valóság ez már, többé nem álom. A rossz pásztorok elhagyták a nyájat, most, mint páváskodó kiskakas, a szemétdombon kapirgálnak. Ők aztán nem változtak, mintha nem történt volna semmi, pedig a változást a víz mélye rejti. Kihúzni, tán nem a mi jussunk, de gyermekeket kaptunk az Úrtól, hogy közelebb jussunk. Adjuk majd át az ő kezükbe a kötelet! Köszönjük a tanítást, s amit csak lehet! Elérkezik az idő… és a világot elönti a szeretet!

Ajándék, Neked

Ajándék, Neked

Fényben fürdik égnek csillaga,

hozzánk bújik a karácsony éjszaka.

Engedd közel, ne lökd el önmagad

Az ártatlan, kit vártunk, Te vagy!

Sírj csak, sírd most ki magad,

engedd el a nehéz vádakat.

Gyere csak, hajtsd le kis fejed,

engedd, hogy Én szeresselek!

Csíjja, csíjja szerelem angyala,

Szűznek ölében, Isten csillaga.

Aludj, aludj, ereszd el ki vagy,

Isten kegyelme ma éjjel oly nagy!

Álmodban nézz az égre, mily határtalan,

tiéd az Élet, a java még hátra van!

Barmok jászlában pólyás csöppség,

Benned él tovább az égi örökség!

Gyere, hajtsd le kis fejed,

engedd, hogy Én szeresselek!

Élet

Bárcsak egyetlen szóba zárhatnám, mit melletted érzek,

de nem tudom, hiszen csak részei vagyunk az egésznek.

Épp ez az erő az, mely a mindenséget is összetartja,

hogy szavakból a hangok ne hulljanak végtelen darabra,

hogy a semmi valamivé valahogyan összeálljon,

hogy két ember szerelemben egymásra találjon.

De talán mégis megvan a szó, amit melletted érzek…

most már tudom, igen! Ez az! Ez az ÉLET.