Eljön a nap

Eljön majd a nap, mikor már nem ítélek és nem akarok semmit. Nem hódítok, nem építek, nem lódítok és nem térítek. Nem, nem halott leszek, pont helyett vesszőt teszek, és ÉLEK!


2015.11.27. Debrecen

Kiáltás!

Fáj a szívem érted, könnyekkel küzdő hazám, meggyászolod, ki ártatlanul halt múlt éjszakán.

Siratod őket, de siratod magad is, hiszen lehetett volna áldozat magod is... gondolod, s míg gondolod észre sem veszed, hogy régóta az vagy már... kárhozott! Népek áradnak feléd, félelemet szülnek benned az örvénylő testek, nem is félsz, rettegsz! A kerítés csak testedet védi, a drótrácsokon átsiklik a félelem... már szívedet éri. Fiatal férfiak, nők és gyerekek, árvák és özvegyek, de egyikükben sem bízhatsz, már magadtól is félsz, mi lesz itt holnap?! 

Állj csak meg bátran lábadon! Állj úgy, mint mikor szélesre tártad kapudat nyugaton, s a személytelen hatalmat beengedted, még most sem látod, ő az ura, rabszolga lelkednek! A globális szellem észrevétlen radíroz le minden népet... téged is MAGYAR, hát nem érzed?! Most akadt egy nép, ki véresen szembeszáll, nem fog megalkudni, élet vagy halál! Addig öl, míg csak ölhet, mert ő látja azokat kiket a vágyálom öl meg. Nézd csak meg magad, miért élsz nap nap után, magad sem hiszed, hogy szabad vagy! Birkamód tűrsz és halsz drága népem, már magadban sem hiszel, Istenben rég nem. Azt hiszed, hősként véded Európát, pedig csak félsz... a lelkiismereted gyülekezik odaát. 

Vállald hát a sorsod, magyar! Állj meg a tükör előtt és nézz szembe magaddal! Ez a világ sosem lesz ugyanaz többé, választanod kell, áldozattá válsz, vagy végre felnőtté!? Mi kell még, hogy megértsd végre, nem tölteléknek jöttél kelet és nyugat szendvicsébe?! Kérd az úr kegyelmét és szabadítsd föl végre magad, ne másra nézz, kövesd Őt és mutatni fogja az utat! Ha valaki még megmentheti e világot az Te vagy és mindenki, ki az Úrtól áldott! Szent Korona csak a mi fejünk fölött ragyog... a Teremtő áldásával ELŐRE MAGYAROK!!! 

2015. 11. 14.

Nap, Hold

Egyik szemem a Hold, másik a Nap, bajszom alatt víz fakad. Áldás önti el a világot, hol örvénylő áradat jár sátáni táncot. Összemosódik lassan minden, mit külön teremtett az Isten. De a vastag iszapszőnyeg alatt, egyre duzzad egy mag… és már közel a nap, mikor az élet újra megfakad! A fény újra előtör, kit nem anyja szült, az jön először, és fején a fénynek koronája ragyog… elhozza a víz azt a napot!

Mindenszentek

Elhasadt a fátyol, megnyíltak az egek, világok hömpölyögnek az öreg fa felett. Hideg futkos a hátán, sötét árnyak rúgják le a maradék levelet, megfordult tán a világ, felszínen a pokol, alant a csöndbe eresztett gyökeret? Torzul most minden, a múlt folyik át jövőn, szédeleg a jelen.

Benn a mélység végtelen, fölé emelem fejem, s hirtelen magamon átesem. Életeken át zuhanok, s mind közt egyszer meghalok, van hogy fáj, de van, hogy jólesik, a fény zuhan velem, de gyakran elveszik, s akkor nem látom hol vagyok, csak forgok a sötétben… aztán újra felragyog.


A koronában bújtam el, innen nézem, kinek menni kell. Felfelé kevesen mennek, a többiek a pokol kapujánál tülekednek. Lekiáltok, s felfelé mutatok, erre gyertek, itt vagyok! Mérgesen néznek föl, s valaki hozzám vág egy papucsot: „Mássz le bolond, a te Istened rég halott!”

Kacajok hasadnak az mélyben, kárörvendő szellemek kúsznak fel a gyökéren. Perlekedő torkokon át egyenest a szívekhez mennek, egyszeriben csak rend lesz. A lenti kaput egy kéz kinyitja, az arcok megmerednek, az elhalkult emberek immár kettesével mennek, nem is néznek vissza.

Hatalmas robbanás töri meg a csendet, hasad a föld s fejre fordul a tér, a lent egyszeriben fent lesz. A hasítékon át gyerekek ereszkednek le az égből, némelyik még kapaszkodik egy-egy gyökérbe, aztán lepottyannak ők is.. mellbe vág a felismerés, de hiszen őt ismerem, és őt is… még régről.

Hirtelen előtör a reggel, egyedül maradok a csöppekkel. De várj csak!
Hiszen magam is csecsemő vagyok! Azt hittem éltem… miközben álmodtam egy nagyot! „Még semmi sincs veszve!” - gagyogom nevetve a többieknek, mígnem az egyik hozzám vág egy parányi papucsot. Hát, újra itt vagyok.

2015. november 1. Debrecen

Vízöntő

Különös álmom volt az éjjel. Zöld mohák közt lépdelve találkoztam egy medenceszéllel. A kőmederben zavaros volt a víz, benne színes aranyhalak. Tán’ a világ végén voltam, hiszen minden a vége felé halad. Zsúfolásig telve volt a kőkád, belém hasított a kérdés, ennyi halnak enni ki ád?! És akkor megláttam az első oszló tetemet, majd a feltúrt víz rothadó dögökkel tele lett… letaglózott a felelet… ezek itt egymás anyját, apját… ki-ki saját gyerekét eszi meg! Szédülten tántorodtam hátra, s a halak, talán undoromat látva őrült mozgásba kezdtek, balról jobbra köröztek, míg a kerek kád vize halakkal együtt a mederből kiemelkedett, mint tornádó forgott a meder felett, szemembe vízcseppek csapódtak, nem láttam, csak éreztem, a föld is megremegett! Aztán csend lett. Tisztuló látásom újra mohás köveket észlelt, ismét találkoztam a medenceszéllel. A medencében tiszta víz volt, melyen megcsillant a nap…a világ végén túl az elejére értem... megfürdettem a tükörben arcomat.

2015.október 19. Debrecen