Egy oldal, ahol szavakká válnak a hullámok, melyek bennem összecsapnak,
mélybe húznak, égbe emelnek. Szabad írások, szabad embereknek.

2016. szeptember 10., szombat

Szeretni

Álmos vagyok. E mese szül meg engem, anyám s atyám egyben, az álom mely a szemre száll, üt az óra, eljő a madár. S mikor elengedem, ki bennem nappal Ádámot játszik, előjön minden ős, noha nem is látszik, s teszi azt, ami a végtelenben dolga, alkot a Teremtő, alszik a szolga. Hadd pihenjen, legalább ilyenkor ne akarjon semmit, bízza Istenre, megteszi Ő, mit meg kell tenni... az álmodónak nem marad más, csak szeretni.







2016. augusztus 5., péntek

Úton

Egyedül vágtam a világnak, utam csak annyi, mit az élők járnak, kik itt tolongnak köröttem, nem számít honnan jöttem. És az sem hová megyek, minden út odavezet... mégis mintha csak egy zsinóron húzna az élet, követem sorsom, koptatom a térképet. Vállamon többen is jönnek, persze nem láthatod őket, ám ha félrelépek megböknek, elébem bársonyszőnyeget görgetnek. Egyre könnyebb léptem e létben, ha nem értesz, megértem. Láthatatlan falak húzódnak közöttünk, abból az anyagból, miből mindketten születtünk, és most ez a határ mégis, vakok vagyunk mindketten, de látom így is.

Magányos út ez, noha együtt megyünk rajta, ne várj senkitől semmit, ha kell, úgyis megadja. Ne bánts senkit, ha nem ért meg téged, ő is oda megy, mégis máshova lépett! Ne a többieket nézd, befelé figyeld a világot, mígnem ott mindünket meglátod. Béke legyen benned és béke lesz a világban... megtalálja egyszer mindenki, magányos útjában.  

2016. július 17., vasárnap

Sárkányok járnak


Átszakadnak a gátak, hullnak kövei a mának, a víz mossa le szívünk felől őket, engedjük az elmenőket! Lassan kiürül medrünk, de benne maradnak a halak, repedező pikkelyüket addig szárítja a Nap, mígnem halból sárkány válik, tűzből tör elő mi a víz által ki nem válik! Izzó lángnyelvek csapkodnak felettünk, élet és halál egy fuvallat, ha a serpenyőn megmérettünk... átragyogja nap a Holdat!

Testvérem, Teremtő Atyánk fia! Ne még, ne állj Szent Györgyként hadba! Ha e sárkányt most legyőzöd, nem marad meg a barlang sem, mely termette ősöd, elporlad a szikla, mely az új világnak helyet adna! Nem a királylány, te vagy az áldozat, hol keresnéd a sárkányt, ha az is te vagy?!

Vízözön korát éljük újra, a szüzek maguktól ugranak a kútba, és táplálják a fekete sárkányt, de marad még nő a bárkán! Ki a sárkánynak nem a farkát fogja, megsimítja arcát és szelíden átviszi a Holdra. Kinek burkából újra királyi sarj fakad, kinek koronát tesz majd fejére a Nap! Közeleg a nap! A Nap!



2016. április 19., kedd

Vagyok, aki

Hol vagyok, hol nem, egyszer voltam sokszor lettem, most épp az üveghegyen túl születtem. Világom világát nektek ajánlom..., életmorzsáim ha elfogynak sajnálom, jutott annak, akinek, kinek nem, majd mástól veszi meg.  

2016.04.19.

2016. március 7., hétfő

Áradás

Vízpárával teli dunnák csillagok fényét takarják, könnypárával teli szemek, sötétségbe merengenek. Mit visz a víz és mit határol, miért választja el a folyó két partját egymástól? Hová folyik folyton? Könnyem elgurul, a vízbe belehull, s magam a vízben feloldom. Én vagyok a folyó és a part is, építő és pusztító, az örök változó, ha akarom, ha nem, másképpen nem létezem, erőm meg nem fékezem, mert tengerbe vágyom, óceánba, cseppenként újra összeállva borítom el a világot, pusztítva teremtem újra, mit ember még nem látott!

Nem, dehogy vagyok Isten, de része vagyok, ahogy a világon minden. Én épp csak egy cseppnyit magamból neki átengedek, s nézd mit tesz velem, patakot duzzaszt, gátat repeszt, hullámhegyeket vet és hátára vesz, táncoltat, s kedvére dobál, magam sem tudom ki vagyok már. Elmosódott minden, mivel magam tőletek elhatároltam, részetek vagyok nektek is, én vagyok a bennetek élő határtalan. Ez a darabka ha bennetek cseppé válik, együtt úszhatunk az óceánig, s mikor a Hold széles mosolyra húzza arcát, egyként áradunk az ég felé, eljő a szabadság!


2016.03.07. Mátranovák

2016. február 18., csütörtök

20. kép




Párduc szólta sólymot, ki felfordítja a kecskét, „pelikán” szelleme alkotja a ló testét. Lónak feje maga is sólyommá lesz, megtartja önnön teremtőjét, párduc hátára csőrt ereszt. Fénynek királya a sötétet fordítja, de nem szünteti meg, önmagát áldozva tartja féken azt, mi őt életre hívta. Önmagadat urald, s a világ ura leszel… értse már meg miden szkíta!

19. kép - Hét bolygó IV.





Nap és a Hold az utolsó pár, vagy tán’ első, ki tudja már. Napnak fényét a Hold pajzsa tükrözi, ők itt ketten a fény őrei. Egymással szembe néznek, azt hiszed nem tesznek semmit, de vannak és igéznek.

18. kép - Hét bolygó III.


Szaturnusz, te lassú, lomha, kővé válik lépted nyoma. Vízöntőben van hazád, ezért fáj a lábszár. Karját fogod orvosodnak, Ikrekben van hona Merkúrnak. Merkúr gyors, alig látszik, Nap melegében cikázik. A két szélső szomszéd, így jönnek sorba, páronként.

17. kép - Hét bolygó II.





Kosnak feje sajog, beveri folyton, Mars lakik benne otthon. Foglya minden indulatnak, Vénusz szeretete enyhít baján, két szomszédja Föld anyánknak.

16. kép - Hét bolygó I.

Kul-Oba-i kurgánból


Jupiter, te nagy jótevő, ki a Nyilasban vagy otthon, ennek jele mindkét combom. Patrónája miden íjfeszítő népnek, bölcs királya népmeséknek. Egyedül állsz, mert tiéd minden, fele királyságod nekünk adod, de neked se több, se kevesebb nincsen.

15. kép



Kosból tért a nagyév a Halakba, élet és halál vizét elválasztva. Kos testéből szállt fel a lélek madara, Mérleget tartó nyílon jutott a Halakba. Egy felében a Vízöntő közeleg, túloldalról talán Tigris, Oroszlán jelenik meg, s fogja Bika disznaját, Skorpió Szarvasát. Két egymásra merőleges tengely… erre tart az ember. 

Másfelében Halaknak sokasága követi a Szüzet, de az megfordítja a Halat, mert Kost az követ. 

Szomszédos hát a Szűz-Halak, Oroszlán-Vízöntő tengely, s e kettőt csak egy vékony Nyíl választja el.

Ezen száll a léleknek Turul madara, Nyilasnak útján, keskeny ösvényen tart Haza. Itt lesz hát az útja vége, Halak szeme a serkentő, teremtő és a lenyugvó, beforduló lélek tükörképe. De Halnak szeme a Vízöntő oldalán áll, szája csak, mi halált táplál. 

S most itt vagyunk, ezer évek múlva, egykor erős turulunk a mag mélyére bújva. Tudtuk, igen tudtuk mindezt előre, ebből merítsünk, kapunk még erőre!

14. kép




Maga alá húzza Bak a lábát, szarva nyomán járja útját. Egészen sötétbe réved, itt éri mancsa a fénynek. Túlfelől fordult le érte Nap párduca, sötétbe veszni a világot ne hagyja… fejét fordítva vezeti vissza a kerek útra. Nem ölni jött, nem vadászni, térítés ez, nem akármi! Fényt hozott a téli éjbe, de van az ő tükörképe! Önkéntes áldozata nyári napnak, megmutatja ősi útját a Baknak.

13. kép


Szarvasa Nyilasnak, keresztje a fényes Napnak. Ikrek indulnak a kiömlő szarvastej nyomán, dámvadhoz érnek a fehér ló után. Szarvas lábát maga alá húzza, testét hátrahagyva indul belső útra. Hol iker szarvasok összeérnek, ott indul föld alól az élet, képjele Kosnak… vele szemben Mérleg jele, pártája szarvasnak. Agancsoknak első ága téli-nyári Napforduló pontja, hol összeérnek, őszi napéjegyenlőség hona... köztük a hónapok sora. Szarvasoknak füle tövéből szinte szirmok, szárnyak nőnek, szellemisége ösztön erőnek. Így születik meg az ősi kép, világot szülő női rés, melyre a Nyilas csillagkép mutat, közepe a Tejútnak.

12. kép


Ólomsúlyú élet, nehéz, akár a kő, melyből lassan mállik elő az élet. Nagy terhet visz az ember, próbák sorát állja, de kiállja hittel. Szívében az ige arannyá változik, nehéz testéből fénykeresztként távozik. Hittel élte életét, ledolgozta minden terhét.

11. kép


Világot elöntő szkíta folyam , gyorsan pörgő kerék, mint sarat ha dobálja szét… mindent elsöprő roham. Élettel telt meg a fél világ, a tengely átfordult, ideje megállni már! Visszafelé kezdett forogni, a megnyugvás ideje jött el, mi eddig kifelé nyitott, innentől zárt. Így lettünk magunkba mi magyarok, fényt zárva magunkba… indítunk még folyamot!

10. kép


Kezdetben a világ világa szabadon áradt, egyformán részesült belőle, ember, növény, állat. Aztán valahogyan mégis, volt ember, ki sötétbe vágyott… elszürkült az ég is. Világ világát sötétje oltotta, a keresztet magával vitte a pokolba. Ám a mélyben az életmag mégis megfogant, Álmos népe, a vízimadár hozta meg, s a felszínen fává lett, melynek odújában a szent ige rejtve van. Hiába másznak rajta sárkánnyá vált emberek, veszedelmes állapotú lelkek, ő csak dobog, dobog, életnek közepében el nem pusztíthatod. Szabadon árad messze a világnak, örökös virága ő a legszentebb tájnak.

9. kép

Honfoglalás kori (!) ereklyetartó (!) mellkereszt két oldala Tiszaeszlárról


Kezdetben vala az ige, másképpen a kereszt… a teremtés első mozzanata ez. Ember fia a kereszt maga, addig ér a világ, míg csak akarja. Ő bizony nincs megfeszítve, él és teremt a szíve. Szelleme fölött az új ember szelleme és lelke ébred, de a szellem fut szét lelkéből is, s lesz teremtménye a kéznek. Lábával testi nyomot hagy a világra, hiszen ő a Teremtő képmása. Ám a túlfélen Boldogasszony él és éltet, formálja, gyúrogatja és fenntartja az emberi létet. Így válik emberré az ember, több bizonyosság ennél nem kell.

8. kép



Az Úr templomában testvérré lesz az ember, egymásért élni, ennél nemesb’ ugyan mi kell?! Szolgálni ott, hol a másik gyenge, önként adni életemet érte! Ám harcokat nem csak az anyag ellen vívunk, bárhogy legyen is, megvéd ősi íjunk. Feszített íjból nyílvessző suhan, egyikünk kezében a földi uralom van. Ám a másik, egészen furcsa forma, mintha vessző helyett benne életág volna! Befelé lőhetsz e vesszővel... ami az anyagon túl van, azt éred el.Atilla védi Buda hátát, élő föld királya az égi fáklyát. Buda vigyázza Atillát, fényből készítettet utódának koronát. Két háttárs ha eggyé válik, sebezhetetlen lesz mindhalálig.

7. kép




Két ember közt születik minden templom, építi a szeretet, a legnagyobb bizalom… ahol hát a hátnak támaszkodik, Ikrek módra mondja imáját, test és lélek általkapaszkodik. Úr temploma ha felépül, szellemükben eggyé válnak végül, s a Rák áldozata jöhet el… nyári napfordulót éljük, ahol a jó önként merül el, hogy háttársa emelkedjen… ez az életet teremtő ige, s itt van mind e kereszten!

6. kép


Turulként szálló anya az éjben, mi csőrében, az fejében. Élet üzenetét hozza, az Úrtól kapta…ám maga is jól tudja. Két gyermeket rejt hóna alatt, életek közt szárnyal velük, páros úton halad. Holdanyai karmaival az ikreket megragadja, a Teremtő felé viszi, alább nem adja. 

Családok felett vezeti a gyermeket, egyik tűzként égbe tör, másik langyos vízként szendereg. Előbbinek visszafogja szárnyát, nem engedi, a vakmerőt bántsák. Másikat elölről emeli, az ég felé repteti. Két fiókát nevel keblén, jó anya a család szintjén. Még annál is jobb, hiszen nézd csak azt kis fiókot! Bizony vízi madár fiókáit emeli a turul, ki szolgálhatna táplálékul! Ez ám az isteni kegyelem, az anyai áldozat! Női lélek magasabbra nem juthat!

Nemzetünk felett is ő röppent fel, hunok nyomán Álmos népét hozta el. Atilla hozta az élet ágát, szárnyai alatt a Turul nemzetség két ágát. Egyik felfelé tört, sok rosszat eltörölt, másik befelé figyelt, magházába rejtve lassan életre kel. Tejútnak két ága, kettő madár szállott rája. Atillát a Sas csillagképe rejti, ám a másik Hattyú, Álmos hadát sejti. Hazatérő magyarok lelke… érjetek már végre fényre!

5. kép



Csillagok közt kavargó patás, legyek ló, vagy szarvas… bármi más, csak lelkem szép legyen! Szívemből indul az élet cseppje, mellső lábam szirma betakarja. Lefelé indulok, s láb leszek, de felfelé is növekedek. Nem, nem szárnyas állat, az kevés most, hol egy nemzetet várnak fiai Atillának! Nincs állapot, néptömegek jönnek most! Ide mozgás kell, nőjön növény hátamra, mi az égbe emel! Farkam is ezt táplálja, testem minden porcikája indul, repülés vágyja. Szellememből egy ág kihajlik, ez emel fel végre, visszatérek Sarkcsillag tengelyére! Virágom közepében ősi jegy éled, egy az Isten, s örökké éltet!

4. kép


Forog a világ, egyre gyorsabban, kerekbe réved minden, egymásba szereti magát növevény és állapot… mozog az Isten. Testében oroszlán, talán tigris, de szelleme már madár, emelkedő griff. Csak a mozgó végtagok, azok sietnek, nem állnak, növekednek. Bújó leveleikben ott az élet, körre íródik minden, közepén a lélek.

3. kép



Turul száll a nyári éjen, hangtalan bukik alá a legnagyobb fényben. Ő az élet, mely a mélyből bújt elő, tavaszponton feje jobbra, balra dől… és ő, a fény csak emelkedik, áldást hoz a teremtett világba, de nem kérkedik. Mikor eléri az ég legmagasabb pontját, lenyúl a sötét mélybe, s onnan egy Bakot felránt. Szegény kecske, téli éjben megtekeredve, mily kiszolgáltatott itt, nyári éjnek karmai közt!Könnyű préda most… 

Madarunk tarajos nyaka ívbe hajlik, kecske zörgő csontja szinte hallik, ám mit ad Isten, sólyom csőre saját mellébe vág... nem, ilyen nincsen! De bizony, van barátom, mert a jóság tett, nem álom! A fénymadár nem öli meg az ellent. Nem, ő lelkéből táplálja magát, önként száll alá, hogy a másik emelkedjen! 

Nem harcol a sötét ellen, az ő dolga nem más, csak hogy tükrözze Istent!

2. kép




Kiömlött a kancatej, végigfolyt az égen a kumisz, ezt itta Hunor és Magor, ezen nőttem fel magam is. Egy ember fél ember… de két ember közt már ott van Isten, kettejük a templom, ha szellemük egy, lehetetlen nincsen. Megtörik kezükkel az ostyát, ujjaik hegyét mélyen bevágják, s a két test vére egy kupába hull, vízből bor lesz, ezt mondja az Úr. Örök hűséget fogadnak, testvér lesz a lélek, s immárteljessé válik a szellem, két fele egy arcnak, egymásért élnek, s ha kell, egymásért halnak!

Ez ám a szellem! Kettőből egy lett, egy az egészért és az összes ellen. Mily erő rejlik ebben, megőrizte számos hősének, egyet halljatok, megkezdem regémet.

Szkítákra támadt a idegen horda, s a hadból egyet kiszakíta. Nem tellet bele néhány óra, érkezik egy szkíta követ, ki testvére fogságát hallván, családját hagyván ugrott lóra. Az ellenség fejéhez siet, hogy megmozgasson minden követ, csak testvérét eleresszék, itt van cserébe ő, tessék! Ám a vezér többet kér nála, adja át szeme világát, hadd lássa, ezt a próbát kiállja?! Ha ez kell, ám legyen, s egy óra múlva már ketten nyergelnek hazafelé, de megállnak a határvizen. Azt mondja a szabadított testvér, értem szemed fényével fizettél, hát eztán osztozom sorsodban, szemem világát érted ajánlom, kioltom én magam! Látván ezt a hatalmas ellen, nem vonult többé a szkíták ellen. Ahol ily lelkületű harcosok vannak, ott nem lehet győztese semmilyen harcnak.

Így nyer csatát általunk Isten, Testvérem, hidd el, más kiút e világból nincsen!

1. kép

Férfi övcsat (ázsiai Szkítia)



Ősök szültek engem, fehér lónak fia lettem, mielőtt még megszülettem. Meleg párában ébredt szellemem, nyilas népek kantárját őrzi lelkem. Férfi lettem. Utóda az ősi népnek, fia a Tejút közepének. Tudom és érzem mit érted tennem kell hazám, de mi lesz, ha nem véd testem, az ám! Nem, nem fegyverrel küzdök érted, amit én adok néked, az az örök élet! Gyermekem hagyom a népnek, amott, túl a folyamon fészke készül női méhnek. 

S ekkor, egy mennyei pillanatban, lovam – ki az örök mozgás, sosem moccanatlan -, előre lép, és az űrbe életet lehel, fának lombot ad, melyet égbe emel. És én, e kötéséből oldottan feladom büszke múltam, a táltos harcost, aki voltam. Magam erejét adván fekszem keresztbe, had fusson le fának gyökere, le a szívembe. Lelkemből fakadjon az új élet, felét adom én, másikat meghagyom szívem másik felének. Ez az ártatlan nő, fejem ölébe rejti, anyai lelke szellemem rabul ejti. Lelkemből életfa árad, szerelmetes gyermeket adjunk a világnak! Feleségem lelkének én vagyok a fája, de szelleme az ősi ösztön ágya. Hajából az életvágy emelkedik fámra, virágot hoz, majd maggá válva borít áldást a világra. Ám fején ott a régiről kapott tudás kalapja, fánknak méretét az asszonyi bölcselet szabja kellő magasra. 

Így leszünk mi a múltból jelen és jövő, férfi és női áldozat ha jő, életfát nevelünk mi ketten, táltos múltam e fára tettem. Most legelébb apa vagyok, nemzetemért így harcolok. Fegyverem gyermekeim szívébe rejtem - szeressenek ők is-, itt van felettem, mindig készületben. 

Ha majd gyermekimből új leány, s ifjú férfi lesz, fejem lágya újra benő, anyai lélek elereszt, lábfejemen át végre felállok, de ló leszek már én is akkor, ki régen énfelettem állott. Lelkem páráját és szellemem legjavát lehelem fiamba, férfi lesz már akkor, erős és büszke, akár az apja. Lányom fekszik majd akkor helyembe, őt táplálja feleségem szelleme, s lelke. 

Ezt hagyjuk hát a világra, ki mindebből, csak az aranyat látja. De az élet, mely egy nemzetet éltet, örökké a miénk lesz!

2016. február 17., szerda

Estebán!

Estebán! Este van, setét este. Angyalt láttam nem is messze. Glória! Koszorú ragyogott fején… vagy korona? Fény áradt felém… felfelé mutata. Este van, van a fény, Isten egy, egyben van ő és vagyok én. Isten van, István! Tenmagad vagy a fény, glória ragyog ősök fején. Isten apám! A legnagyobb kegyelem, hogy magyarul szóla szám! Uram Atyám! Megnyitád felettünk az ég kapuját karácsonynak áldott napján, s fiad után hozzánk küldted apánk, Istvánt. Isten van. Isten fény. Esti fény. Fénykorona a világ setét éjjelén!

Debrecen, 2015.december 26.

Áldás



Áldás rád is - te - nem tudhatod ki vagyok,
köröket rovok, akár az idő, mely fürtbe gyűjti a fényt ha jó,
bárka, minden élőt felveszek hátamra, míg igéz a szó,
míg az egynek én is része vagyok, földre születtem
Ádámként, életem élén táncolok, mígnem magam is borrá kiforrok.


Áldás rám is – te - nem tudhatod ki vagy,
köröket rósz te, akár az idő, melynek íve a gyümölcsnek héjat ad.
Héj a hajód, melyben megindul a magom, édes anyaföld,
Egy csónakban evezünk mind a lelkek útján
égnek ívén Éviként, mígnem hidat érünk, s lelkünk magunk felé
emelve átsiklunk egy másik életbe.

Kívánok új ívet éltünknek, idén Emberként térjünk meg!

Debrecen, 2015. december 30. 

Fénypárduc

Fénynek szkíta harcosa, párduc útja válladon, fordítsuk meg a világot, sorsod hátamra veszem, vállalom! Fényt váltotta sötétség, megtanultuk a leckét. A földre bíbor hajnal ébred, szeretve élek és békével harcolok teérted! Jöjj hát velem velem hat barátom! A fény útját járjuk, de szerelem nélkül a világot meg nem váltjuk! Élesszük fel annak tüzét... meglásd, elhozzuk a világ üdvét!

Debrecen, 2016. január 5.

Rejtett út



Ott megyek, hol madár se jár, utamon emberi szem nem lát. Virágpor száll vállamra, szirmokon átbújva fekszem ágyamba, s elindulok minden este a nagy útra, észrevétlen jutok a világon túlra, vissza az ős Egy-be... fonódj hát körém gyönge este!

Szeretni megyek és szeretni jövök, termésem beérik majd, ha megnövök.

Debrecen, 2016. január 15.

Szeretkezzünk!



Erőm izmaimban, tudásom agyamban, hitem szívemben hordom? Ez az egész, ki előtted áll, nem én vagyok, csak mondom. Ereim patakjai véremnek, de vízrajzom nem több, mint folyama létemnek, embernek születtem. Egynek a sok közül, kinek bőre alatt egyszerre az összes ott feszül, s köztük Én, ki valójában vagyok, én kellene rendet tartsak… a Teremtőmnek is része vagyok. Okkal vagyok, hogy szeressem magamban a tolvajt, amiért neki kevesebb jutott, hogy oldozzam fel a hitetlent, ki annyit csalódott, hogy társa legyek az árvának, akit mindenki elhagyott!

És te, te ki vagy, tudod? Valamelyik sértődött, megcsalt, aki itt maradt, vagy aki elfutott? Melyik szerepet játszod éppen, jólesőn bujkálva karaktered személyében? Nem kell meggyőznöd, ha akarod elhiszem, s megértem. Ha kell hozzád illő szerepet keresek magamnak, s játszhatunk ketten egész éjjel, de akkor is eljő a holnap! Nem lesz örökké éjjel, s ha felkel a nap, meglátod majd te is a két sereget egymással szemben, kétoldalt ugyanazon emberek más – más öltözetben.

Minek tékozoljuk időnket, ne várjuk meg a reggelt! Vessük le bőrünket, tegyünk le minden pajzsot, fegyvert! Szeretkezzünk igazán mezítlenül! Egyetlen csókunktól az összes arcra pír kerül, s mikor éppencsak, de megérintjük belülről Istent, hidd el érezni fogja azt minden! Az utolsó pillanatban, de még mielőtt késő lenne, a végsőkig feszült bőrruhák megpattannak, s kik a testekben utolsó tusájukat vívták, megérzik újra mi a szabadság!

Gyere hát, nézz a szemembe, hadd tegye a dolgát Isten, kinek rajtunk kívül ereje, tudása, de még hite sincsen!

Debrecen, 2016.január 27.

Valami születik

Valami születik most éppen, nincs hozzá elég szavam, de érzem, teremni fog, mert szívembe eresztette gyökerét... szép lesz vele a világ, csodaszép

Debrecen, 2016. Január 31.

Legyen meg a Te akaratod!



Elfáradt az este, én vagyok a teste, mindenség fénye a sötét űrben, időkapu, elmúlt pillanat a jövőben. Fejemben kopogok, megtalálom ki vagyok, már-már elfelejtek lélegezni, álmomban kezdek ébredezni. Farkas kúszik be a szemgödrömön át, kígyó teker fejemre koronát, sólyom szeme hasítja a bennem a teret, róka súlya nyomja gerincemet. Lábaim alant szarvassá váltak, karjaim helyén holló szárnyak és szívemben egy oroszlán bőg fel: vagyok, aki vagyok, együtt formálódok a Teremtővel!

Vele és benne formálom magam a világom, ültetem, szagolom, taposom virágom. Mint bolygók az égen járom a pályám, csupa göröngyös örökség vár rám, és míg feloldok minden karmát, újabb és újabb ezer nyújtja karját, s közben önnön hangom cseng az űrben, ide-oda dobálva a változó időben.

Ahogy kezdet a végtől el nem válik, hátranézek mindhalálig, s míg csak lehet nyomokat hagyok, hátha felismerem legközelebb, ha újra itt vagyok. Mikor a jelenben egy jelbe belelépek, úgy érzem, Isten útján járok, ide szól a bérlet… átadom magam az égnek: „Legyen meg a Te akaratod!” – s huncutul odakacsintok, hiszen nélkülem nem vagy Te, ahogy nélküled én sem vagyok!

Debrecen. 2016. február 16.