Felpattan a ládika zárja, a fényben látott formát alig érezhető vibrálás váltja. Ez az! Az egyetlen helyes módja észlelni a világot, titkokat feltörni, s tenni a csodát, mit senki még nem látott. Koponyám beforrt kapuján át nyílik meg az új világ, fejemre magam növesztek koronát, s vezetem lassan a világ elébe, nem értheti senki, nem adom hát kezébe. Befelé ébred a valóság, éber álom erdejében bolyongok, talán mosolyogtok rajtam… bolondok. Az ész már elbukott, ostobább, mint valaha, tiszta tán sosem volt. Ha oly nagy volna hatalma, kétségbe szakadva nem csapkodna, nem verdesne keservesen saját kalickájában, de bizony kiút nincs, míg számára a rács van. Az én fejemben nem maradt semmi, csak befolyik a világ és kifolyik, de a jövő a múltat nem felejti. S ami beömlik, s egy láthatatlan hálón fennakad, annyi nekem a világ, az örök jelen pillanat. Összekuszálódott már itt minden, a jövőt is a jelenben élem, ez lesz túlélésre az egyetlen reményem. Túlélni a túlélhetetlent, belülről imádni az Istent, s eggyé válni a léttel, az örök élet vizét öntöm rátok, nem maradt más étel. Élek, míg meg nem halok, mert a vízből magam sosem iszok. Minek? Így van jól minden, hiszen semmi nincsen, csak addig, míg én is vagyok, ha rossz a világ, hát én is az vagyok. De ha egyszer-egyszer jó leszek, elönti majd a világot a szeretet, akkor vegyetek majd belőle, s kebletekbe tegyetek, mert onnan indul az új világ… szép lesz veletek.
