BARTÓK BÉLA: CANTATA PROFANA

BARTÓK BÉLA

CANTATA PROFANA



Volt egy öregapó,
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia,
Testéből sarjadzott
Szép szál kilenc fia.
Nem nevelte őket
Semmi mesterségre,
Szántásra-vetésre,
Ménesterelésre,
Csordaterelésre;
Hanem csak nevelte
Hegyet-völgyet járni,
Szarvasra vadászni.

Az erdőket járta, hej-haj!
És vadra vadászott, hej!
Kilenc szép szál fiú.
A vadra vadásztak;
Annyit barangoltak,
És addig vadásztak,
Addig-addig, mígnem
Szép hídra találtak,
Csodaszarvasnyomra.
Addig nyomozgattak,
Utat tévesztettek,
Erdő sűrűjében
Szarvasokká lettek;
Karcsú szarvasokká váltak
Erdő sűrűjében.

Hej, de az ő édes apjok
Várással nem győzte,
Fogta a puskáját,
Elindult keresni
Kilenc szép szál fiát.
Reátalált a szép hídra,
Hídnál csodaszarvasnyomra;
Szarvasnyom után elindult,
El is jutott hűs forráshoz,
Hűs forrásnál szarvasokhoz,
Féltérdre ereszkedett,
Hej, egyre rá is célzott.

De a legnagyobbik szarvas
- Jaj, a legkedvesebb fiú -
Szóval imígy felfelele:
"Kedves édes apánk,
Ránk te sose célozz!
Mert téged mi tűzünk
A szarvunk hegyére,
És úgy hajigálunk
Téged rétről rétre,
Téged kőről kőre,
Téged hegyről-hegyre,
S téged hozzávágunk
Éles kősziklához:
Ízzé-porrá zúzódsz
Kedves édes apánk!

Az ő édes apjok
Hozzájuk így szólott,
És híva hívta,
És őket hívó szóval hívta:
"Édes szeretteim,
Kedves gyermekeim,
Gyertek, gyertek haza,
Gyertek vélem haza,
Jó anyátok vár már!
Jöjjetek ti vélem
A jó anyátokhoz,
A ti jó anyátok
Várva vár magához.
A fáklyák már égnek,
Az asztal is készen,
A serlegek töltve,
Az asztalon serleg,
Anyátok kesereg; -
Serleg teli borral,
Jó anyátok gonddal.
A fáklyák már égnek,
Az asztal is készen,
A serlegek töltve..."

A legnagyobb szarvas,
- Legkedvesebb fiú -
Szóval felfelelvén
Hozzá imígy szóla:
"Kedves édes apánk,
Te csak eredj haza
A mi édes jó anyánkhoz!
De mi nem megyünk!
De mi nem megyünk!
Mert a mi szarvunk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér az völgyekbe;
A mi karcsú testünk
Gúnyában nem járhat,
Csak járhat az lombok közt;
Karcsú lábunk nem lép
Tűzhely hamujába,
Csak puha avarba;
A mi szájunk többé
Nem iszik pohárból,
Csak hűvös forrásból."

Volt egy öregapó,
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia,
Nem nevelte őket
Semmi mesterségre,
Csak erdőket járni,
Csak vadat vadászni,
És addig-addig
Vadászgattak, addig:
Szarvassá változtak
Ott a nagy erdőben.
És az ő szarvuk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér az völgyekbe;
A karcsú testük
Gúnyában nem járhat,
Csak járhat az lombok közt;
A lábuk nem lép
Tűzhely hamujába,
Csak a puha avarba;
A szájuk többé
Nem iszik pohárból,
Csak tiszta forrásból

Juhász Ferenc: A Szarvassá Változott Fiú Kiáltozása A Titkok Kapujából

A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából

Édes fiát az anyja hívta, messziről kiáltott, édes fiát az anyja hívta, messziről kiáltott, a ház elé ment, onnan kiáltott, nehéz kontyát lebontotta, szőtt abból sűrű rengő fátyolt, bokáig-érő drága leplet, szőtt súlyosan-lobbanó palástot, fekete-rojtos zászlót a szélnek a tűz-lucskos, vér-szagú alkony. Ujjait csillag-kacsokba fonta, arcát a hold habja bevonta és úgy kiáltott édes fiának, mint egykor édes gyermekének, a ház elé ment és szólt a szélnek, szólt az énekes madaraknak, szólt a szerelmes vadludaknak, odaszólt a didergő nádnak, a holdban-lebzselő krumplivirágnak, a földbe-nőtt here-fürtű bikáknak, a kutat-árnyazó kis ecetfának, odaszólt az ugráló halaknak, a gyűrűknek, amik gyapjasan szaladnak: hallgassatok madarak, ágak, hallgassatok, mert fölkiáltok, hallgassatok halak, virágok, hallgassatok, mert szólni szeretnék, hallgassatok föld mirigyei, vibráló-uszonyok, égi-ernyők, csöndesűlj nedvekbe ágyazott zsongás, atomok mélyéből szívárgó zajongás, érc-szemérmű szűzek, vatta-szügyű nyájak hallgassatok, mert fölkiáltok, fölkiáltok az én fiamnak! Édes fiát az anyja hívta, gyűrűzve szállt föl sikoltása, szállt a mindenség-csigatekervényben, oldala megvillant a fényben, mint halak zsíros-pikkelyes háta, utakon fém, só lázadása, Édes fiát az anyja hívta: gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te édesanyád! Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te édes-öblöd, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te hűs forrásod, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te emlék-emlőd, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te hervadt-sátrad, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te félig-vak lámpád. Gyere vissza édes fiam, én már mindennek nekiütődöm, csupa sárga-kék folt a szemem-alja, homlokomon a bőröm, a combom, lábam-szára, a dolgok felöklelnek, mint a megbőszűlt kosok, szarvával nekem-jön a karó, a szék, a kerítés, megüt az ajtó, mint a részeg kamaszok, a villany is rossz, megüt az áram, eres bőrömön jön ki a vérem, mint a megdobott madarak csőrén, az olló elúszik előlem, mint fémből-való rák, veréb-lábak a gyufaszálak, a vödör foggantyújával visszavág, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én nem tudok futni már, mint a fiatal anyaszarvas, vizenyő-indáktól érik a lábam, csomós, lila növényzet borítja combjaimat, lábujjaimon csont-épületek nőttek, kezem-ujja merev, már a húsa is kagylós, csigahéjas, pikkelyes, palás, mint a régi kőzetek, minden ágam búcsúzni készűl, beteg, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, mert én csak révülök, szikáran betölt a benti-látomás, szikrázik a korhadt, deres szerveken, mint kerítésen lógó fagyott ingeken a tél-reggeli kakaskukorékolás, én hívlak, a te édesanyád, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, a dolgoknak adj újra elrendelést, a tárgyaknak fegyelmet, szelídítsd meg a kést, a rakoncátlan fésű mutassa meg magát, mert én már két ikrás, zöld szem vagyok, áttetsző-könnyű, mint a szitakötő, akinek, fiam, te jól ismered, tarkója, s állkapcsa között két kristály-alma tölti ki a koponya-üreget, csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok és nem-földi dolgokat látok ezekkel. Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, igazíts el mindent a lélekzeteddel. A fiú ezt meghallotta, fejét hirtelen fölkapta, szimatolt tág orr-vedrekkel, lüktető lebernyegekkel, fülelt erezett fülekkel, síró hangra egész-testtel, mint vadász nyálkás léptére, erdő-tűz kondor füstjére, mikor a füst szövetében sír az erdő, vinnyog kéken. Egész fejjel fordúlt arra, hogy a régi hangot hallja, s érzett ekkor riadalmat: meglátta farán a gyapjat, osztott patáit meglátta, gyopár-csülkeit csudálta, s ahol liliom világít szőr-erszényű bak-almáit. Futott a tóhoz robogva, szüggyel a lombot kotorva, teste már habos csatakban, fehér tajték földre csattan, két-pár fekete patája, virágot sebez halálra, gyíkocska mállik alatta, hűl toka-szakálla, farka. Amikor a tóhoz érne, ránéz holdfényes vizére: vízben rezeg holdas bükkfa, tóból szarvas néz rá vissza! Most látja csak, karcsú teste vastag szőrrel van befedve, fedi szőr a térgyét, combját, rojtos-ajkú vesszőtokját, feje agancsot rügyedzett, csont-ág csontot leveledzett, arcát állig szőr borítja, ferde-vágatú orrlikja. Fának veti dús agancsát, nyakát hurkás erek fonják, toporzékol, magát töri, szeretne már kiáltani, de csak szarvasé a hangja, amit vissza-hall az anyja, hullatna fiúi könnyet, nem-látni fúj vizi-szörnyet, hogy a szuszogás-örvényen megragyognak vizi-éjben virág-uszonyú halacskák, buggyant-szemű gyémántocskák. Mikor a víz tolla csappan szarvas áll a hold-habokban. A fiú most vissza-kiáltott elbődűlt nyakát kinyújtva, a fiú vissza-kiáltott, szarvas-hangon búgott a ködben: anyám, édesanyám, nem mehetek vissza, anyám, édesanyám, ne csalogass engem, anyám, édesanyám, fölnevelő dajkám, anyám, édesanyám, szép habos forrásom, növesztő-lakásom, nagy-rügyű csecsbimbóm, fagytól-óvó sátram, anyám, édesanyám, ne kívánd jöttömet, anyám, édesanyám, selyem-virágszálam, anyám, édesanyám, aranyfogú madár, anyám, édesanyám, ne csalogass engem! Ha én visszamennék, szarvamra vennélek, szarv-hegyről szarv-hegyre dobálnám a tested, ha én visszamennék földön görgetnélek, eres kis emlődet patámmal megtörném, szarvval szurkálnálak, foggal harapnálak, ágyékod taposnám. Ha én visszamennék, anyám, édesanyám, lelked kiontanám, nagy zöld legyek dongnák, csillagok ámúlnák virág-szerveidet, akik pedig engem bőven melengettek, zsíros ragyogással, meleg-áramlással, mint lágy szuszogással Jézust a kis barmok. Anyám, édesanyám, ne akarj te engem, bizony holtra válnál, amikor meglátnád fiad közeledni. Szarvam minden ága tekert aranyperec, szarvam minden gallya karos gyertyatartó, szarvam minden hegye szép ravatal-gyertya, szarvam minden lombja aranycsipke-oltár. Bizony holtra válnál, ha látnád az égen röpülni a szarvam, mint halottak napján fénylő nagy temetőt, gyertyaláng-leveles kő-fát, a fejemet. Anyám, édesanyám, ha fölkeresnélek: téged pörzsölnélek fekete csutakká, égetnélek zsíros fekete agyaggá, téged megsütnélek szenes húscafattá. Anyám, édesanyám, ne kívánj te engem, ha én visszamennék téged fölfalnálak, ha én visszamennék házadat földúlnám, a virágos-kertet ezer agancs-ággal össze-kaszabolnám, kitépném a fákat szarvas-fogaimmal, kiinnám a kutat egy nagy kortyintásra, ha én visszamennék házad fölgyújtanám, akkor kiszaladnék a temetőkertbe, hegyes puha orral, mind a négy patámmal apámat kiásnám, föltépném fogammal koporsófödelét, csontjait kiszórnám! Anyám, édesanyám, ne csalogass engem, nem mehetek vissza. Ha én visszamennék halálod okoznám. Szarvas-hangon a fiú így kiáltott, s rá vissza-felelt, szólva az anyja: gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, én hívlak, a te édesanyád. Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, főzök majd savanyú-levest, vághatsz bele hagymát karikába, ropog majd fogad alatt, mint a kő-falat az óriások fogsorában, adok meleg tejet tiszta pohárból, tüzeshasú békákkal ijesztő, zöld óriásvarangy-pislogású pincémben bort is csurgatok kócsag-nyakú üvegekbe, dagasztok kenyeret kőzetes ökleimmel, tudok én, tudok én habos-gyomrú cipót is sütni, ünnepre kalácsot, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, rikácsoló libák eleven-bögyéből téptem dunnádba a tollat, sírva téptem síró ludaimról, a tollfészek fehérre átolvadt mellükön, mint a haldoklók szája, napfényben mosdattam, fölrázogattam a szalmazsákot, lépteid fölsöpört udvar, terített asztal várja. Jaj anyám, édesanyám, nem mehetek én oda vissza, ne adj nekem te fonott-kalácsot, édes kecsketejet virágos pohárba, ne is vessed meg süppedősre ágyam, ujjaiddal ne dúld föl a ludak mellét, borod inkább öntsd ki, döntsd apád sírjára, a vöröshagymákat fond be koszorúba, tajték-belű lángost süss a kicsinyeknek. Számban a meleg tej csak ecetté válna, a kalács előttem kő-teknőccé válna, borod poharamban piros vérré válna, dunnád minden pelyhe válna kék lángokká, itató kis bögréd kék kard-liliommá. Jaj anyám, jaj anyám, én jó édesanyám, a szülői házban nincsen maradásom, nekem a zöld erdő lehet csak lakásom, gubancos nagy szarvam nem férne házadba, temető-agancsom nem fér udvarodba, az én lombos szarvam dübörgő világ-fa, csillag a levele, tejút a mohája, csak szagos füveket vehetek szájamba, első-szőrű gyepet fonhatok nyálamba, nem ihatok én már virágos pohárból, csak tiszta forrásból, csak tiszta forrásból! Nem értem én, nem értem én a te különös, gyötrött szavadat, fiam, szarvas-hangon beszélsz, szarvasok lelke költözött beléd, boldogtalan. Ha gilice sír, gilice sír, madárka szól, madárka szól, fiam, mért vagyok én, mért vagyok én a mindenségben boldogtalan? Emlékszel-e még, emlékszel-e még kicsiny anyádra fiam? Nem értem én, nem értem én gyötrött-szomorú szavaid, boldogtalan. Emlékszel-e még hogy szaladtál, milyen boldogan hoztad haza a bizonyítványt boncoltál kecskebékát, pettyes-hártyatenyerét a kerítésre szögezted, bújtad a repülőgép-szakkönyveket, segítettél nekem a mosásnál, szeretted B. Irénkét, V. J. és H. S. a kosbor-szakállú festő volt a barátod, emlékszel-e még, szombaton este, ha megjött apád józanúl, hogy örültél? Jaj anyám, édesanyám ne emlegesd a régi szeretőmet, barátaim elúsznak mellettem, mint a hal hidegen, a pipacs-nyakú festő ki tudja hol van édesanyám, ki tudja hol van az én ifjúságom? Anyám, édesanyám ne emlegesd az én apámat, húsából kivirágzott, kivirágzott a bánat, ne emlegesd az én apámat, mert fölkel a sírból, sárguló csontjait összeszedi, mert föltántorog a sírból, körmeit, szőrét visszanöveszti. Jaj, jaj jött Wilhelm-bácsi, a koporsós, kis, baba-arcú ember, azt mondta, fogjam meg a lábad és tegyünk szépen a koporsóba, de ökrendezni kezdtem a félelemtől, épp akkor jöttem haza Pestről, Pestre jártál te is vonattal, iroda-szolga, a sínek összecsavarodtak, jaj, szaggattam volna magamat késsel, beárnyékozta síma arcod a gyertyaláng, Laci borotválta, az új sógor, a borbély, a gyertya nyálzott, mint a csecsemők, belseje kifordúlt csillogó belekkel, indákkal, át-ragyogó idegekkel és körül-álltak a dalárdisták lila sapkában, hangosan sirattak és megfogtam homlokodat, a hajad olyan eleven volt, hallottam növését, láttam, ahogy álladon serkednek ki a sörték, reggelre már fekete volt az állad, másnapra, mint kígyószisz szára a gégéd, kiszőrösödött sárgadinnyeszelet, kék-káposztás bőrű, sárga hernyó a gégéd. Jaj, azt hittem benövi a szobát, az udvart, lassan az egész világot a hajad, a szakállad, benne a csillagok, mint a rovarok zúgnak. Jaj, jaj nagy zöld eső volt, a gyászkocsi piros lovai rémülten röhögtek, egyik fejed felé rúgott, a másik bambán vizelt, kicsúszott, mint az akasztottak nyelve, lila szemérme, a kocsis káromkodott, mosta a víz a rezesbanda hangját, fújták a cimborák zokogva, fújták a cimborák a kápolna szamárkenyeres, tüskés falánál, fújták a cimborák földagadt, fekete ajakkal, szállt a füstölgő ezüst-kosár, fújták a cimborák kirepedt, vérző ajakkal, vérben-gomolygó szemekkel, fújták a kártyapartikat, a fröccsöket, fölpüffedt, elszáradt asszonyokat, fújták a borravaló címeres bolygóit föl az űrbe utánad, kifújták a lerakódott reménytelenség üledékeit a cimborák zokogva, tódúlt a villogó, merev, körajkú hangszerekből a hullaszagú űrbe, tódúltak megkövesedett szeretők, rothadó asszonyok, korhadó baka-nagyapák, kis házak, bölcsők, zománc-hasú, ezüsthagyma-köldökű zsebórák, húsvéti harangok, megsokszorozódott megváltók, mint nyitott madárszárny, tódúltak aktatáskák, vonatkerekek, tisztelgő sárga-pitykés közlegények, fújták a cimborák rózsaszín fogakkal, mint megfeketedett duzzadt máj az ajkuk, s te vezényelted őket, jól van fiúk, de szép, jaj el ne hallgassatok, két kezed egymáson két arany-pók, ízelt nagy lábuk csuklós küllői szíveden, a cipőd a szekrényben vár a rokonokra, kenyérhéj-kérgű lábadon fehér harisnya fújták a cimborák a ropogó esőben, mint érc-ádámcsutkák csuklottak a billentyűk, mint ősmadarak karmai, Carcharodon fogai, ragyogtak a sárgaréz-trombiták. Jaj anyám, édesanyám, ne emlegesd az én apámat, hagyd az én apámat, mert szemei, mint rügyek a földből kibújnak. Édes fiát az anyja hívta, messziről kiáltott: gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza, hagyd azt a kő-világot, kő-erdő szarvasa, füst-ködök, villany-hálózatok, vegyi-fények, vas-hidak, villamosok habzsolják föl a véred, rajtad naponta száz sebet ütnek, te sose ütsz vissza, én hívlak, a te édesanyád, gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza. Ott állt az idő hegygerincén, ott állt a mindenség torony-csücskén, ott állt a titok kapujában, szarva-hegye a csillagokkal játszott, s szarvas-hangon a fiú így kiáltott, vissza-kiáltott szülő-anyjának: anyám, édesanyám, nem mehetek vissza, száz sebem kiforr szín-arannyal, naponta lerogyok, száz golyó szügyemben, naponta fölkelek, százszor teljesebben, naponta meghalok három-milliárdszor, naponta születek három-milliárdszor, szarvam minden hegye kettős-talpú vas-villanyoszlop, szarvam minden ága magasfeszűltségű-áramvezeték, szemem nagy kereskedelmi hajók kikötője, ereim fekete kábelek, fogaim vas-hidak, szívemben tajtékzanak a szörnnyel-hemzsegő tengerek, minden csigolyám nyüzsgő nagy-város, füstölgő kő-bárka a lépem, minden sejtem nagy gyár, atomom naprendszer, heregolyóim a nap-hold, a tejút gerincvelőm, az űr minden pontja testem egy-egy része, galaktika-fürtök agyam egy sejtése. Te elveszett fiam, mégis gyere vissza, szitakötő-szemű anyád virraszt érted. Csak meghalni megyek, meghalni oda vissza, meghalni megyek, csak meghalni megyek édesanyám: kiteríthetsz majd a szülői-házban, eres kezeiddel megmoshatod testem, mirigyes-szemhéjam lezárhatod csókkal. S majd ha a húsom bomlik széjjel, bűzben és virágban rothad a testem, akkor leszek véred-ivó magzat, akkor leszek a kisfiad újra, mert az csak neked fáj, édesanyám, jaj, csak neked fáj, édesanyám.