Krisztus vére

Van az úgy, hogy bor kell a férfinak, vér, Krisztus vére, hogy érezze újra, van még szíve, s lüktet, erő, mely belülről szakad fel, igen, ehhez olykor piros bor kell! Mert a nőt, a férfi mindég maga előtt tartja, de bárhogy is akarja, nem ér mindenhova karja, s ha szíve megszakad, lelke cafatokra tépve a szögesdrótra akad, akkor sem bír elég jó lenni, a világot adná érte, csak tudna akkor jól szeretni! Bor kell, semmi más, Jézus urunk, hozd el a megváltást! Hogy lássuk keresztfádat, s értsük meg, miért nem hajthat szerelmünk új ágat, miért hiába minden igyekezet, miért oltják ki folyton a tüzet!? És ha mindég újra is gyújtjuk, miért mutat ránk mindég az ujjuk, miért hiába minden igyekezet, miért, miért, miért nem érthetjük meg?! Hiába nézem az esthajnalcsillagot, Vénusz, te vagy, ki ott ragyog, mondd el nekem, mondd miért nem elég a szerelem? Mondd, miért teszitek ezt velünk, miért vezeklünk!? De ha nem felelsz, hát másfele fordulok, Szaturnusz, mondd csak, miért nem lehetünk boldogok? Ez már a vízöntő kora, a te honod, felfelé folyik a víz is, mondd kiforrt már borod? Kóstolnánk már, kortyolnánk belőle, s adnánk a szeretett Vénusznak is, legyen boldog tőle! Atyám, te látsz engem, tudod, hogy soraimért majd megvetnek, gonoszok kéjesen nevetnek, irigyek ajkán mosoly fakad, de mondd csak, mikor jő el már a nap, mikor elég lesz a szerelem?! Mondd meg édes Istenem! Én e percet annyira várom, csak elég legyen, mit adni tudok, magamnak hidd el, semmit nem hagyok… boldog leszek akkor, s mi elveszett, cseppet se bánom!

A lentet felülről...

Azt hiszed tán', elbuktam, csak mert mélyebbre hajolok, mint a legtöbbek? Lóhátról is közelebb érek a földhöz, mint ki két lábon áll az anyagban. Ideje van lentnek és fentnek, ne a kiragadott pillanatot nézd, lásd azt az erőt, mely szélsebesen röpít a mélybe, s elemel a Nap fölé az égbe. Benned is én vágtatok, atyám lován szárnyalok, ne félj és ne félts, szeress, higgy és remélj!

2015. február 26. 

Disznótor

Teljesen sötét van, talán két vagy három óra lehet. A szobában egy apró szempár villan. Gazdája talán hat vagy alig hét éves. A szoba másik felében halkan szuszogva egy másik apróság az igazak álmát alussza. Ő még kicsi – legalábbis így véltem akkor, mikor kilopóztam a szobából. Egy ilyen éjszakán a kisgyermek érzékei kiélesednek, szívverése egyre szaporább, tüdeje egyre csak lüktet. Nem tudtam mennyi az idő, de féltem már túl sok, féltem, hogy elaludtam és itt hagyott. De az is lehet, hogy elfelejtette, hogy korán kell fölkelni, vagy lehet, hogy elaludt?! Szüleim hálója a ház másik felében volt, s addig egy hosszú folyosón lehetett eljutni. Lábujjhegyen lépdeltem. Ha anya meghallja nagyon mérges lesz -, de mégsem ez járt fejemben, hanem, hogy lássam, itt van-e még. Mikor halkan lenyomtam a kilincset, megdermedtem. A sötétben szinte alig láttam valamit, s kezdett úrrá lenni rajtam a kétségbeesés. Ám egyszer csak horkantást hallottam. Micsoda megkönnyebbülés! Még itt van! Gyorsan visszaosontam ágyamba, s próbáltam megnyugodni. Még van idő. Kisvártatva azonban újra furcsa szorítást éreztem gyomromban. Mi van, ha mégis elaludtunk? Hamarosan újra a folyosón talált az éjjel, azonban ezúttal már nem álltam meg az ajtóban, hanem egészen édesapám ágyáig kúsztam. Meg kellett tudnom, hogy mikor indulunk. Édesapám igen meglepődött ám hamar megnyugtatott, nélkülem egy tapodtat sem tesz, hanem aludjak még egy kicsit, mert másnap kell az erő. S igaza volt, lefeküdtem, ez most a legfontosabb, kell az erő…

Arra ébredtem, hogy édesapám simogatja a fejem. Úgy éreztem ólom nehezedik pilláimra s alig bírtam kinyitni szemem. Talán napokat tudtam volna átaludni. De ma fel kell kelni, ma dolgunk van! Édesanyám már este kikészítette a meleg ruhát, amit hamar fölvettem, s már indultunk a konyhába. Kábán, ásítozva néztem, ahogyan édesapám magához veszi az este gondosan élezett késeit. Furcsa érzés indult útra bennem. Egyszerre tudatosult bennem a mai nap felelőssége. Újra izgatott lettem. Nem mondott nekem édesapám egy szót sem, s én sem kérdeztem, némán követtem az udvar felé. Ahogyan kiléptünk az ajtón, hirtelen megcsapott a tél hidege. Még sötét volt, csak a dombon, nagyapámék házánál égett világ. Az éjjel nagy hó hullott, de a keskeny járda már tiszta volt, ahol pedig nem volt leseperve, csizma és cipőnyomok törtek utat maguknak. Valami volt a levegőben. Nem lehet ezt leírni, érződött, hogy valami különleges dolog történik azon a hajnalon. Szaporán lépdeltem édesapám után, de közben a lábnyomokból próbáltam kiolvasni, kik érhettek már ide előttünk. Ha lehet hinni a nyomoknak, akkor már mindenki itt van, akire szükség lehet. Így is volt.

A fény a nyárikonyhából szűrődött ki. Nagymamám és ángyi bent voltak, itt volt még nagyapám testvére, nagymamám testvére és keresztapám. Én igen szerettem mindüket, s ritkán volt alkalmam így együtt látni őket. Jó lett volna odaszaladni hozzájuk, de ez nem az a reggel volt. Nagyapám éppen az ólaktól tartott befelé. Édesapám röviden köszönt, s kezet fogott mindenkivel. Figyeltem őt és magam is úgy tettem. Olyan fura, komoly volt képük. Nyugalom és magabiztosság áradt belőlük mégis tele volt a levegő feszültséggel. Talán az asszonyok miatt, akiken látszott, magukra vették mindünk aggodalmát s úgy kínálták végig az „embereket” – azaz a férfiakat pálinkával. Talán nekik is jót tett volna egy kupicával. Akkor rendesen el is könyveltem, hogy a világ már csak így működik, hogy az „ember” végzi el a dolgot, az asszony pedig félt és aggódik, mígnem valaki meg nem elégeli ezt, s el nem küldi valami halaszthatatlan ürüggyel. Ekkor odébb megy, de csak olyan helyre, ahonnan mindent hallhat és láthat, itten pedig alig hallhatóan imádkozni kezd. Nem is igen akartam én akkoriban valaha is megnősülni…

 De vissza a férfiakhoz. Még mindig a nyári előtt álltak. Talán egy értelmes mondatot sem szóltak, csupán azt láttam, hogy egyik biccent a fejéve a másiknak, aki bólint, majd int a harmadiknak, aki annyit mond: - Jól van. Ezzel megbeszélték, hogy ki hol fogja meg a disznót. Miután mindkét asszonyt rövid úton elküldték kávét főzni, én szereztem meg a tál és a szúrókés kivitelének privilégiumát, amitől egészen átszellemültem. Éreztem, hogy most már én is része vagyok a szertartásnak, ami életről s halálról dönt. Nem kis felelősség ez, a férfiak terhe. Éppen ezért úgy kell csinálni mindent, hogy az a lehető leggyorsabban és legprecízebben történjen, mert csak akkor lehet tökéletes a rítus. Állat és ember elvégzi egymással dolgát. Némán lépdeltünk az ólakhoz. Csak nagyapám lépett be a garicsba. Őt ismerték, jól ismerték a jószágok. Kicsalta a kocát, s szájába tette a fogót. Én az ól kőalapja mögé hózódva figyeltem, s olyan görcsösen szorítottam a tálat, mintha egymagam tartanám az egész disznót. Aztán hirtelen felgyorsult minden. Az emberek sokan lettek, letörték a hatalmas jószágot, kés és tál ki a kezemből, éktelen visítás, néhány izmokban eltompuló rúgás és egy tál piros, meleg vér. Mit éltünk meg mindebből? Nem, nem egy állat halálát. A természet fenséges és kegyetlen erejét, ahol erő erővel csap össze, ahol bebizonyosodik, éppen annyira sebezhető az ember, mint az állat. De szembeszáll esendőségével és végül diadalt arat, éppen úgy, ahogyan a természetben a ragadozó megküzd áldozatával, ahogyan az éhező jószág leharapja az utolsó rügyet, ahogyan a borostyán lassan megfojtja az öreg fát. Úgy teszi mindezt, ahogyan képességei és idők során formálódott módszerei tenni engedik. S ha sikerrel jár, tisztelettel tekint áldozatára. Minél többet adtak egymásnak életükben, annál nagyobb e tisztelet is.

De vissza ismét az imént képhez. Ugyanazt a kompozíciót látjuk, alul a disznó, rajta a férfiak, mégis egészen más a kép. Az arcok kisimultak, mosoly és hosszú percekig tartó szóáradat kezdődik ekkor. Ez is a rítus része. Egymást túlharsogva mesélik, ki, hogyan és mit csinált, mit látott és mit érzett, hogyan élte meg a diadalt… s így távolodnak lassan el az állat emlékétől, így válik az imént még élő jószágból egy más anyag, mely élelmet, azaz életet ad az egész családnak. Gyerekként oly jó volt hallgatni ezt az élménybeszámolót! Igen gyerekként, mert ebben a pillanatban én is visszaváltoztam gyerekké és vidáman követtem a felnőtteket. Lassan az állat magára marad, s a férfiak egy kupica pálinka mellett folytatják az anekdotázást. Előkerül már ekkor minden, ami valaha ilyenkor megesett és meg nem esett. Történetek a „feltámadt” disznóról – na ekkor szokták visszaküldeni a gyerekeket, hogy ugyan nézzék már meg ez a helyén van-e még -, régi, elszabadult és kerteken át üldözött állatokról és még sok egyéb másról. Mikor ezeknek végére értünk, be kellett húzni a disznót az óltól, egészen a domb aljáig az udvarra, ahol kezdődhetett a pörzsölés.

Ekkortól aztán az emberek és az asszonyok között különös szereposztás veszi kezdetét. Első ránézésre sokkal több a dolgos kéz, mint amennyi feladat van. A pörzsölést a két legidősebb végzi, a mosást a két legfiatalabb. No nem a gyerekek, hanem legalább a legények. Ekkorra már megérkezik a többi asszony is, és a távolabbi rokon gyerekek, de még az egészen kicsi testvérek is.  Mi nem hogy munkához nem fértünk, hanem már annak is örültünk, ha vihettünk gyújtóst a katlanház mellé, vagy csak közelről nézhettük a felnőttek fura dolgait. Minthogy a pörzsöléshez nem kell annyi ember, ezért mindenki próbál magának elfoglaltságot találni, s bizonyítani annak létfontosságú voltát, valamint saját, az adott feladatra való rátermettségét. Ilyen az említett tűzgyújtás az üstházban, egy lavór langyos víz odakészítése a pörzsölő gázpalackja mellé, mert idővel igen lehűl az alja vagy a deszka fészerajtó levétele a mosáshoz. Az asszonyok sürögnek-forognak a konyhában, egymást lökdösik a hagymásvér előkészítése közben. Akinek végképp semmi feladat nem jut, az a kutyával vív élet-halál küzdelmet (a fent írt fontosság reprezentálásának jegyében), azonban a fészerbe több okból sem zárná be. Egyfelől, mert az imént vették le az ajtaját. Ez még orvosolható volna, hanem ha bezárná, akkor a macskával kellene megküzdeni, ami sokkal alamuszibb jószág , arról nem is beszélve, hogy egy ilyen párharc komolyságát hitelesen előadni már-már a művészet határát súrolná. Minden esetre mi gyerekek igen jól szórakoztunk ezen. Figyeltük, ahogyan a fehér disznó feketévé válik, majd újra fehérré. A mosást igen szerettük, mert ahogyan átfordítják a disznók egyik oldaláról, az olvadt nyoma ottmarad a hóban, ami igen mókás látvány. A pörzsöléskor széjjeldobált körmök megkeresése a hóban pedig újfent izgalmas kaland volt. Hanem közben elkészült a reggeli is. Micsoda hangulata volt annak!

Hogy szerettem én azokat a reggeliket! Olyan jókat azóta sem ettem. Nem azért, mert nem lehet újra ugyanúgy elkészíteni ez étkeket, hanem azért, mert annak az étkezésnek azon a napon jelentősége van, mint ahogyan az asztalnál ülőknek is. Ünnep ez. Együtt az egész család. Micsoda történetek, mennyi nevetés… mindenki fontos itt és mindenkinek helye van. Itt érzi egy gyerek először meg a közösség erejét, s ha ezt megérezte, utána nem akar lemondani róla.  Közel húsz egymást szerető ember egy nagy asztalnál nem húsz ember erejével bír, hanem tízszer annyiéval. Olyan íze van a kacagás közben fogyasztott hagymásvérnek, friss, ropogós kenyérnek, savanyúságnak, meleg teának, amit az ember nem felejt…

A reggeli után ismét felgyorsulnak az események. A bontást nagyapán és édesapám végezte. Ha előbbi, akkor hátról bontott, ha utóbbi akkor hasról. Egyikük így szerette, másikuk úgy. Mamámnak úgy kellett a hús, édesanyámnak emígy szeletelve. Gyerekként innentől nem sok figyelmet szenteltünk az események menetének. Maradtak a színek, szagok illatok. Füst, gőzölgő abárlé, sercegő tepertő, itt egy kóstoló, ott egy katona. A következő igazán izgalmas feladat a hurka, s kolbász fűszerezése volt. Ezt is nagyapám vagy édesapám csinálta. Utóbbi mindig tanácsot kért előbbitől: - Mennyit tegyek bele édesapa? – Hát tegyé’! – jött a válasz. - Na de mennyi? - Olyan jó két marék furmán. – Igen ám, de kinek a markával mérve? Mókás egy jelenet volt, a végeredmény azonban mindig csodálatosra sikerült. Sorra kóstolta mindenki. Ki ebből rakott volna még bele, ki abból tett volna kevesebbet, de az ízesítésben nagymamám szava volt a döntő. Ha ő azt mondta jó, akkor az valóban az is volt. Mai napig orromban érzem azt a fantasztikus fűszerillatot.

Az ebéd nálunk majdnem mindig késő délután volt, már a dolog végeztével. Ekkor aztán volt minden mi szem-szájnak ingere. Leves, töltött káposzta, sültek, sütemény, roskadásig tele volt az asztal, s tele lettünk hamar mi is. Hosszan hallgattuk, hogyan beszélgetnek a felnőttek az asztal mellett. Mennyi mindent tudtak ők! Hol jár a vad az erdőn, hogyan udvarol, mikor pihen. Hol van madárfészek és melyik fán van jó gyümölcs, hol érdemes gombázni, hol füveket szedni és hol szamócázni. Melyik állat mennyit fialt s mi csudát tett éppen, na meg hogy ez és ez az ember mit csinált a faluban. Mai fejjel visszagondolva a pénz sosem került szóba, de még a politika sem. Előbbi nélkül is volt mit enni és volt mit dolgozni, utóbbi nélkül is voltak nehézségek, de azon nekik maguknak kellett változtatni…

Az asztal mellett aztán jóllakottan rendre elnyomott az álmosság. Sokszor úgy kellett bennünket bevinni az ágyba, ahol békésen folytathattuk álmunkat. Teljesen sötét volt a szobában, s mi úgy aludtunk benne, mint a tej.

2012.

Hit és bizonyosság

Egyik háborún túl, másiknak még előtte.

Akkor még a falu nem így nézett ki, mint most. Akkor még nem egy család lakta a portákat, hanem egy egész had, akár öt-hat család is, két három hosszú házban. Kerítések még csak az állatok óljai körül voltak, ha valaki az útról, a földútról benézett a portára, fehérre meszelt, színes cserepes házakat látott, istállókat, ólakat és pajtákat, egymásba toldva, egymással szemben, egymás mellett, mögött, rendetlenül, mégis oly csodásan rendezetten. A helyén volt minden. Egy-egy portán összetartoztak a házak, össze, akár az emberek. Biztonság és a szeretet ereje táplálta a házakban élő embereket. Nem volt járda, nem volt zöld udvar. A mezítelen föld volt, mely selyemterítőként hevert az Úr asztalán, s e szentelt földet ember szinte csak mezítelen lábbal érintette. A cipőt, csizmát kézben hordták, s érkezés előtt léptek csak bele. Jobb volt így a csizmának is, az embernek is… és minden másnak is.

Virágvasárnapra virradó éjjelen történt, így húsvét előtt. A fiatalasszony 19-20 éves lehetett. Már három éve élt házasságban férjével… mégis csupán pár hetet tölthettek együtt. Nehéz idők jártak akkor. A férj pár nappal az esküvő után Kanadába hajózott, hogy reményt adhasson családjának, hogy egy jobb életet hozhasson vissza a bánya mélyéről… vagy pedig örökre ott maradjon. Az asszonyka szép volt, bőre hamvas, derékig érő haja selymes, tiszta tekintetéből különös erő áradt. Hanem az ördög akkor épp úgy emberként munkálkodott, ahogyan ma is, s csakhamar hírbe hozták az egyedül hagyott asszonyt más férfiakkal. A sugárzó tekintetű asszonyka élete hamarosan keserűséggel telt meg. Hűségének igazságát sírva, sírdogálva őrizte, s várta-várta haza szeretett urát, az egyetlen igaz embert abban a pokoli világban. Az emberi gonoszság nem ismer határokat és nem ismer távolságot sem. A hír férjéhez is eljutott, s a levelek száma, a hőn áhított és minden percben várt levelek száma egyre csak fogyott, s végül elmaradt. Elmúlt hát. Még el sem kezdődhetett egy boldog élet s máris elhamvadt miden, minden, ami fontos volt. Bizonytalanná vált az egész élet. Vajon mit írtak férjének, vajon mit híresztelnek róla… de ez már nem számít, csak férje hite megmaradjon, csak hozza haza, csak egyszer hazaérjen. Megtépázott lelke magára maradt, nem találta többé helyét az emberek között. Új családjával is megromlott viszonya, s nem bírta tovább viselni a szégyen ráaggatott, igaztalan terhét, visszaköltözött szüleihez. Velük dolgozott, mint lánykorában. Ha a falusi hentesnél több munka volt, eljárt besegíteni. Már nem érdekelte a falu morajlása, mely lassan elcsendesült, csupán a kajánul vigyorgó gonosz tekintetek villantak föl néha-néha… a sötétség diadalt aratott.

Azon a szombat éjszakán a hentesnél kellett maradnia. Az ünnepre rengeteg állatot vágtak és nagyon sok munka volt a húsokkal, pedig ezúttal ketten is besegítettek az üzletben. Kevéssel éjfél után végeztek, s a másik segéddel, egy fiatalemberrel indultak haza. Nappal sosem mutatkozott volna egy férfival az utcán, de a falura mostanra mély álom nehezedett. Valahol örült is, hogy így alakult, sosem járt még éjjel egyedül a faluban, s igen félt is a sötétségtől. A hentesüzlet a falu túlsó felén volt, s innen igen sokat kellett még gyalogolniuk. Végig a patakparton haladtak. Szótlanul, sietően lépdeltek a hideg tavaszi földön. Valamivel túl útjuk felén, egyszer csak egy búcsúsmenetre lettek figyelmesek, mely egyenesen feléjük tartott. Ösztönösen beugrottak a patakpart árnyékos oldalára. A fiatalembernek jegyese volt, s ha egy hírbe hozott asszonnyal látnák, elveszíthetne mindent. A sásból nézték, ahogyan a menet nem sokkal előttük visszafordul. Temérdek ember volt ott, egyenesen a templomból jöttek, s mikor az eleje befordult, a vége még akkor hagyta el a templomudvart. Az emberek szótlanok voltak, csendesen lépdeltek, volt bennük valami félelmetes csöndesség, valami, ami mégis nyugalmat adott. Elől keresztet és fehér lobogókat vittek. A fiatalok hosszasan figyelték az arcokat, de azok olyan furcsán látszottak, látszottak is, meg nem is az éjjeli fényben. Egyik-másik ember vonásait felismerni vélték, ismerősek voltak, de mégsem.

Mikor az utolsó ember is visszafordult a templom irányába, lassan ők is kimásztak és lemaradva ugyan, de követni kezdték a sort. Valamiért elmúlt a félelmük, inkább furcsa zavarodottság lett úrrá rajtuk. A templom felé, félútnál egyszer csak eltűnt mindenki. Ahogyan megjelentek, úgy tűntek el az emberek. A fiatalok hiába keresték a sáros utcán a menet nyomát, csupán kettejük lábnyoma maradt a sárban. Földön túli félelem lett úrrá rajtuk. A legény kedvese éppen itt, a következő házban lakott, az asszonykának még jónéhány házzal följebb kellett menni. A legény tanácstalanul állt, nem jött ki hang a száján. Végül az asszony törte meg a csöndet, mondván menjen csak be nyugodtan a kedveséhez, haza megy ő már innen egyedül is. Így is lett, azonban miden egyes lépés után egyre kevesebb ereje lett. Végezetül szinte beesett az őt váró édesanya karjába, s mély álomba zuhant.

Másnap elmesélte édesanyjának a történteket, mire az összecsapta a két kezét és ezt mondta:

- "Édes lyányom, ezt bizony nem jól tetted, hogy elmondtad nekem, mer’ többet így őket már meg nem láthatod. De tanulj meg valamit. A pokol is és a mennyország is itt van köröttünk, és akik azokat lakják, ők is mind itt vannak. De ha bízol a Jóistenbe’, úgy kevesebbszer találkozol a pokolbeliekkel és többször a mennyországbéliekkel."

Pár héttel később megérkezett az asszonyka férje. Hogyan alakult kettejük élete?

Ezt a történetet egy idős asszony mesélte el nekem, mikor még kicsi voltam. Arca mélyen barázdáltan is csodaszép volt, derékig érő haját kontyba csavarta, tiszta tekintetéből különös erő áradt. Megsimogatta a fejem és azt mondta:

- "A Jóisten mindig megsegít. Mindig higgy benne és meglátod, olyan szép életed lesz, mint nekem volt. Csak benne bízzál… drága kis unokám."

Igen, ő volt az én dédnagymamám.

2013. március 15.

A megváltás

Valahol a teremtett világban.

Sár van, a bakancsom bokáig süllyed benne. Érdekes, nem zavar. Érzem ahogyan a hideg, vizes anyag hozzáér zoknim szárához, befut cipőmbe... már a bőröm is nedves. Lassan, kiemelem lábam a sárból, de csak a következő lépés erejéig. Újra belesüppedek. Talán régebben zavart volna, de most nem. Mintha alkoholos bódulat járná át testem, nehéznek érzem magam, koszosnak, a világ mocska húz a sár mélyére és én hagyom... rezignáltan figyelem süllyedésemet. Szinte jólesik a kellemetlenség, végre élek. Nem véd semmilyen "termék" a kényelmetlenségtől, nem burkolózom a puhába, a melegbe, a lágyba. Nem, otthagytam azt a világot. Persze nem örökre, túl sokan vannak még odaát, akiket szeretek. Értük és miattuk újra és újra visszamegyek, de most, most végre csak ketten vagyunk. Én és a Mindenható. Nem áll közénk semmi. Magam sem tudom mi késztet a hirtelen mozdulatra, de kioldom bakancsomat és a sártól ragadóssá vált zoknimat szinte lerúgom magamról. Magam mögött hagyom ezt is, és végre hidegnek érzem a hideget, csúszósnak a csúszósat, szúrósnak a szúrósat... lassan visszatér belém az élet. Így lépdelek a juhok nyomán, föl a fűzfasor mellett, föl a fenyves felé. Elmém még tele van a várossal. Betont és vasat vélek fölfedezni talpaim alatt, még műanyagot is... ám ezek csak képzeletemben léteznek, még nem tudtam elhagyni őket. 

Hová megyek? Nem ez számít. A lépés számít. Minden süllyedős, hideg lépés. Minél szokatlanabb, annál jobban esik. Már szándékosan keresem a letörött ágakat, ott maradt homokköveket. Tőlük várok feloldozást. Ha melegebb volna, talán nadrágomat is levenném - hasít belém újra a gyengeség. Félek a hidegtől, félek attól, hogy valami megkarmolja bőröm, félek attól, hogy az élővilág előtt mezítelen maradjak. Milyen gyáva is az ember, ha csupán ösztönei és a megszokás vezeti. Nem félünk az autópályán túllépni a sebességhatárt, nem félünk gázkonvektorral fűtött szobákban aludni, nem félünk kohósalakból, gázszilikátokból épült házakban lakni, nem félünk gyermekünket naphosszat a számítógép előtt hagyni, magunkat oltásokkal és antibiotikumokkal mérgezni, kémiailag kezelt élelmiszereket enni... nem félünk... de egy csipkebokortól, egy ártatlan csipkebokortól halálosan félünk. Nem, nem veszem le ruhámat és nem rohanok tüskéi közé... erre nincsen szükségem, nekem bizonyosság kellett és megkaptam... így nem élhetünk tovább. Ez nem élet, ez épp az ellenkezője. Meg kell váltanom önnön szabadságomat, mielőtt késő lesz... 

Lábaim már a bomló avart tapossák. Így rohadunk el majd mi is, s valahol alattunk egy új élet indul útjára. Milyen érdekes, hogyan küzd ez ellen az ember... s minél inkább küzd, annál hamarabb indul bomlásnak. Ma már gyermekeinket is erre a pályára állítjuk, és reménykedünk, hátha nekik már jobb lesz! Nem, ez így nem mehet tovább. Ez volna a szeretet? Gyermekeinkre egy mérgezett, rothadó társadalom elvárásait aggatjuk, s tépázzuk lelküket, ha ők levetnék e láncot... 

Háborgó lelkem nehezen csitul el, túl sok mérget halmoztam fel testemben, lelkemben. Erőm fogytán van. Ki tudja mióta bolyongok a káoszban. Váratlanul egy furcsa érzés kerít hatalmába. Figyel valaki. Körülöttem moccanatlan minden, ember erre ritkán jár. Valaki hátulról néz, agyamig hatol tekintete tarkómon át. Megfordulok, s észreveszem. A fűzfa mögött egy koromfekete juh fekszik oldalán... és néz. Mit keres itt? A rackák szinte sosem szakadnak el egymástól, még ha kóbor kutyák, vagy motorosok kergetik is szét őket, hamar összeállnak. De ő itt fekszik mögöttem és néz. Öreg anya már, bár ez éjfekete gyapján aligha látszik, testén nincs nyoma sérülésnek. Talán nem bírta a lépést a többiekkel, ereje elfogyott és úgy érezte, itt kell bevárnia a véget. Egészen közel enged magához, de tekintetének fogságából nem enged el. Mellé térdelek, tenyerem lassan az oldalára helyezem, s ő elenged. Leereszti fejét. Kezemmel érzem, ahogyan minden levegővételnél lassan emelkedik, majd ellazul. Talán egy percig lehetünk így, de az időt nem érezem. Tudom mi fog következni. Szemeim lehunyva, kezem érintésével próbálok utat nyitni számára az ég felé... Testem eggyé vált az övével, s lelkem minden rezdülését ő tölti ki. Hirtelen melegség tölt el... kezem már nem emelkedik tovább. Elment. Mintha minden érzelem, minden jó és rossz, amit valaha éreztem átzúgna egyszerre rajtam. Erőtlenül fölállok, de a fűzfának dőlök. Úgy érzem muszáj átölelnem a törzsét, s amint átfogom a vastag fatörzset felszakad a sírás szívem mélyéről. Könnyeim záporoznak elapadhatatlanul, s csak ölelem a fát szorosan, egyre szorosabban. Szinte kérem, könyörgök neki, hogy ő még ne haljon meg, ő maradjon még itt velem. Nem pusztulhat el a teremtett világ, nem, az nem lehet. Hosszú percek múlva kezdek csak megnyugodni, elengedem a fatörzset. Szívemet melegség tölti el. Megköszönöm az öreg fűznek, hogy segített kisimítani lelkem. Már csak tenyeremmel érintem a vén fatörzset és ekkor valami furcsa bizsergés fut végig karomon. A fától indul és egy pillanat alatt eljut testem minden porcikájába s egy tiszta, határozott érzés jár át. Segítenem kell. Segítenem kell, hogy az emberek tanulják meg újra becsülni az életet és tanulják meg tisztelni a halált. Ezen a földön minden ember három beavatáson esik át. Születik, él és meghal. Ma születünk és lassan meghalunk. 

Nem csupán a fekete juh feküdt ott tenyerem alatt, hanem egész elkárhozott világunk. Még nem pusztult el, itt fekszik előttünk. Tartsuk rajta kezünket, s ha eljön a pillanat, akkor legyünk készek megbocsájtást kérni mindenért, mindenért, amit az ember önmaga és a Teremtő ellen elkövetett. Talán mi is a világgal pusztulunk, de az élet hamvainkból születik majd újjá. Ezt a világot nekünk kell megváltanunk. 

2013. március 29., péntek

Varázslat

Esik. Az öreg konyhaajtón alig lehet kilátni, kis négyzetrácsos ablakait belepte a pára. Legkedvesebb elfoglaltságom, hogy e párás üvegre ujjacskáimmal virágokat rajzoljak. Rózsát, tulipánt. Kilenc ablakszem, kilenc virág. "Gyémánt" - nagymamám - gyönyörködik bennük. Tőle lestem el, hogyan lesz a pontból vonal, a magból szár, levél és virág. Csodák születnek itt, ebben a pici konyhában. Telis-tele élettel, örömmel. A "dikó" alatt egy szakajtóból kiscsirkék csipognak. Nemrég keltek ki, s mamám behozta őket a nyirkos időről. Jobb ilyenkor idebenn. 

A "masinán" nagy lemezfazékban fől a krumpli a malacoknak. Illata fenséges, átjárja a kis helyiséget, besurran orromba, érzem ahogy mélyen belélegzem a krumpli forró gőzét, átjár a melegség. A rózsáim levelein át mozgást látok kinn, egy árny lépésről lépésre növekszik, s a kilincs megmozdul. Főhajtással lép be nagyapám, máshogy nem is igen tudna az alacsony ajtófélfától. Lehetett volna nagyobbra csinálni, de akkor tán elfelejtenénk, hogy a konyhába úgy lépjünk, mint a templomba. Nagyapám magán hozta be a hideg esőillatot, szinte libabőrös lettem tőle. Vizes kabátját a hokedlire rakja, a masina mellé. Leemeli a nagy fazekat a földre és a kutáccsal, mivel a tüzet szokta igazgatni, lassan törni kezdi a krumplit. Lassan, már-már ünnepélyesen teszi mindezt, lehetetlen nem rá figyelni. Csodálatos amit csinál, minden mozdulata csodásan megkomponált, mégis annyira természetes. Elmerül mozdulataiban, olyan figyelemmel dolgozik, mintha más nem is lenne körülötte. Szólnék én, kérném, hadd törjem kicsit, de úgy érzem én nem lennék képes rá, nem jön szó a számra, csak állok a fazék túlfelén, s nézem a mesterművet. Egyszer csak megáll nagyapám keze, s ő felnéz. Mintha csak most venné észre, hogy előtte állok. Lassan feláll, s vállamra teszi hatalmas kezét. Megszorítja vállam, s lépésre késztet. Szótlanul lépek vele párat, az ajtó mellett letett bádogvödörig, majd vissza. Korpa van abban, egy régi fedővel letakarva, hogy ne ázzon meg, míg a házba kerül. Nagyapám szótlanul leül, s kirakja maga mellé a sámlit, "térjek oda". Mellé ülök, s szertartás folytatódik. A korpát lassan, kezével szórja a törött krumplira, s még nagyobb odafigyeléssel kezdi kavarni. Olyan amit csinál, mint egy pompás körtánc, iránya, ritmusa, lüktetése van annak. Mikor mindennel végzett, átönti a vödörbe a felét, s ráteszi a fazékra is, vödörre is fedelét, s csak ekkor szólal meg.

"Etté'-e már dadikám?" - kérdi. Míg a malac étele megdagad, addig magunk is megvacsorálunk. Nagymamám egy zománcos tálban kacsazsírt tesz az asztalra, hagymát pucol, s odatesz egy gyönyörű, ropogós, kerek kenyeret nagyapám elé. Leülünk egy-egy hokedlire, nagyapám a vizespad elé áll. Most látszik igazán mekkora ember. Kihúzza magát s fejével szinte a gerendához ér. Széles vállai, két erős keze, csodálattal bámulom. Ő maga elé néz. A kenyeret nézi. Szája nem mozog, de mintha mégis, mégis mondana valamit. Nem csak mond, hanem... mintha a lelke egy darabja lenne az a kenyér. Egyszer csak lassú, nyugodt mozdulattal benyúl a zsebébe, s előveszi bicskáját. A nagy kerek cipót bal karjára ülteti, s talpát az ég felé fordítva keresztet karcol az aljára. Borsózik a hátam, oly csodásan serceg a héj. Most egészen magához öleli azt a kenyeret, mellkasára fekteti a talpát, karjával úgy nyalábolja át. Jobb kezében az elkopott pengéjű kisbicskával fog hozzá a szelésnek. Hüvelykujját megtámasztja a ropogós héjon, s úgy szeli körbe a cipót. Ha az imént varázslat volt, mit a krumplival művelt, akkor ez maga a Szentmise. Úgy nyújtja felénk a szeletet, hogy érezzük, ebben a szeletben benne van ez egész világ szeretete. Eszünk, mosolyogva, boldogan. Jó itt, ennél az asztalnál, ebben a szeretetben. 

Az evés végeztével nagymamám leemeli a terítőt az asztalról, s a morzsákat a csibékhez szórja. Nagyapám föláll, fölveszi megszáradt kabátját, s elindul a vödörrel kezében kifelé... 

...s én fölébredek. Már nem vagyok 7 éves. Már a temetőben vannak nagyszülém. Már nem varázsol más helyettem... nekem kell megtennem.

2013. szeptember 12., csütörtök

Az igazi otthon

Egy törött lábú, kopott hokedli áll a tornác kornyadozó léckapuja előtt. Egyik lába rövidebb a többinél, ezért egy nagyobb gurgulyakővel – így hívják felénk a patakból szedett kerek köveket – van aládúcolva. A megszámlálhatatlan apró lyukat azonban, melyet a „szúbogár” fúrt magának, aligha lehet már befoldani. Maga az ámbitus igen szép, henger alakú kőoszlopai fehérre meszeltek, s a földről szőlő kúszik egészen a tetőig, árnyékot vetve a ház falára. Az öreg szőlőtőke erős, makacsul kapaszkodik a régi földbe. Vastag, akárcsak az a férfikar, mely jó ötven éve földbe tette… s amely maga is ott nyugszik már, közel annyi éve. Nincs, ki szépen megmetszené, vesszei szabadon törnek az ég felé, a rég tetőcserepeket használva mankóként. A zabolázatlan kacsok megtapadnak a fehér kőoszlopokon, s ahol a meszelés már föltáskásodott, bizony könyörtelenül letúrják azt. Ezeken az apró sebeken látni az oszlop korát, a meszelés rétegei, mint évgyűrűk sorakoznak egymáson. Ahogyan a szőlő teret hódít magának az öreg házon, úgy tárul szemünk elé az élet múlásának lassan hömpölygő folyama. Ezt a folyamot minden reggel két öreg kéz táplálja. A szőlő előtt, a kövekből rakott járda mellett található a kerekeskút. Ennek korát nehéz volna megjósolni. Ha kinyitja az ember a lécből ácsolt ajtaját, megdöbbentő látvánnyal találkozhat. Az egykor vaskos tölgyfacsőrlőbe a sokat csévélt lánc olyannyira belemarta fogait, hogy a roppant gerendadarab mára egyik felén felére vékonyodott. Az idő vasfoga… lassan elmetszi az erős fát. Elmetszi, ha hajtják. Ugyanaz a két kéz hajtja, mely a hokedlira helyezi minden Áldott reggel a fehér, zománcos lavórt, majd felönti a frissen húzott kútvízzel. Amint az elengedett alumíniumvödör imbolygása megáll a lánc végén, a víztükör is kisimul a lavórban, melynek peremére két ráncos, öreg kéz támaszkodik. Így már egészen jól látni a vízre festett képet. Így csak Isten képes festeni, ecset és paletta nélkül, elég neki a napsugár, mely megcsillan a vízen, majd visszatükröződik az emberi orcáról és már kész is a mű. Ennyi volna hát az ember, Isten alkotása… puszta illúzió? Akkor mit ember a „birtokának” hisz, az valóban az övé volna? Föld, ház, otthon, állat, növény, gyermek? Hol van az ember és hol van Isten? Hol van otthonuk?

A lavórban egy öreg anyóka arcképe rajzolódik ki. Arcát mély barázdák szelik, szemét szürke fátyolréteg borítja. Nem igen lát már rendesen, de hiszen minek is látna. Kilencven év alatt kezei megtanulták útjukat. Így tűzi kontyba az udvaron hosszú, ősz haját reggelente, így mosdik meg a hideg kútvízben, törli orcáját kérges vászontörölközőbe. Mikor végez, a vizet a szőlő tövéhez önti. Itt született, ebben a házban, s ennek ajtaján fog utószor elindulni. A tornác végében ott az ajtó, kifelé, az utca felé. A méter magas töltésre azonban kívülről nem vezet lépcső. Ezen az ajtón át ember csak egyszer hagyja el a házat… utoljára.

Ez a ház az anyóka otthona. Ez a ház ha mesélni tudna! Elmondaná, miért ül délutánokon át az anyóka a kemencepadkán egyetlen olvasóval a kezében, elmondaná, amire az idős asszony már nem lenne képes, életének történetét.

Kilencen voltak testvérek, s ő volt a legidősebb. Minthogy sokan voltak, igen hamar, tizenhat évesen kellett férjhez mennie, s elhagynia a szülőházat. Még gyerek sem volt, s máris asszony lett. Pedig nem akarta ő még, de megértette édesanyja szavát… így volt a legjobb. Noha férjurát igen nagyon szerette, annak családjánál sosem szokott meg igazán. Nem értették őt, s ő sem értette emezeket. Amit otthon ekképpen tanult, azt itt másképpen kellett, amit otthon ekképpen szerettek, azt itt akképpen szerették. Akkoriban női munkában a gazdasszony döntött a háznál, amely tisztséget anyósa látta el. Így ő osztotta be a fiatalok pénzét, idejét, munkáját… s ha valaki nem illett a „rendbe”, azzal bizony igen mostohán bántak. Nem volt boldog új otthonában, idegennek érzete magát, s annak is tartották. Nem kímélték a munkában, legalább annyi haszon legyen rajta. Panaszkodnia nem volt kinek. Egy szobában aludtak az öregekkel, mind külön-külön ágyban. Szégyellte bánatát, még férjének sem merte elmondani. A házassága első két évében elkerülte a gyermekáldás. Mikor aztán áldott állapotba került, minden megváltozott. Majd’ ugyanannyi munkát végzett, mégis érezte, ez az állapot valami egészen más… s valóban más volt. Kislánya születése után végre igazán boldog lehetett. Külön ágyat kapott, hatalmas sátorlepedővel, melyet még édesanyjával együtt hímeztek egykor. Ebben a szentélyben végre kiteljesedhetett. Férje is érezte a változást s az első csöppséget csakhamar második követte, egy eleven kisfiú. A boldogság azonban nem tarthatott sokáig. A háború kitörte után férjét és apósát elvitték katonának. A ház gazda nélkül maradt, ő pedig ismét egyedül. Nehéz évek jöttek. A gazdaság megérezte a férfierő hiányát. Anyósa férfiként dolgozott, meghazudtolva asszonyi teljesítőképességét, s ezt várta el tőle is. A roppant erőfeszítéseknek köszönhetően a gazdaság azonban fennmaradt, élelem akadt bőségesen. Hanem ’44 telén falujukat is elérte a front. Amivel többjük volt, mint más családnak, annyival jutott több a szenvedésből is. Az orosz katonák elől a szomszéd család portáján bújtak el a férfiak s a fiatal asszonyok. A házakban csak az idősebb asszonyok maradtak. Az élelmet a gyerekekkel küldték le az elbújtaknak. Egy nagy trágyadomb alatt volt a búvóhely kialakítva. Innen surrant egy-egy gyerek a kenyérért, melyet titokban félretettek, eldugtak az asszonyok. Így történt ez azon az estén is.

Egy szénaboglyába rejtették el az asszonyok a kenyereket, s mikor nem volt mozgás az udvarok egy-egy gyerek kiosont és megragadott egy kenyeret. Aznap este azonban máshogy történt, mely egy életre nyomott hagyott az emberekben… s ha ma a szürke fátyol mögül könnycseppek indulnak, hát oka van annak. Éppen az a kislány volt soron, az ki édesanyjának megváltója volt, az ki a földre szabott életben a fényt elhozta… most nem bírta el „Krisztus testét”, félelmében elejtette a kenyeret… éppen egy heverő katona mellé, ki riadtában… lőtt… s a fényhozó holtan rogyott össze. A gyermekét váró anya teste a lövés hallatán görcsbeugrott, zokogva tépte volna fel rejteke ajtaját, ha nem fogják meg erős karok. Abban a pillanatban a föld alatt nagyobb erők csaptak össze a világgal, mit fölötte… egy őrjöngő anya eszét vesztett, reménytelen tusát vívja életüket féltő társaival… szeméből eltűnt az emberi lét, helyén valami túlvilági erő tüze lengett, karjában az izmok és idegek emberfeletti energiákat mozdítottak meg… nem lehet ezt leírni jobban… ott, akkor örökre elveszett valami. Mit Isten adott, az ember elvette.

A megtört asszony nem merte, nem tudta megírni e borzalmat férjének. El akarta mondani, várta a pillanatot, hogy átölhesse urát, hogy kisírhassa magát végre másik felének vállán… csak várta és várta. A pillanat nem jött el. A front elvonult, s nem tért vissza apósa és hitvese sem. Kósza hírek érkeztek, volt, hogy halálukról, volt, hogy fogságba esésükről. Nem ők voltak az egyetlen elmaradtak… öccsei közül ketten is odavesztek. A két asszony magára maradt az egyetlen gyermekkel. Mi tegnap még jól működő gazdaság volt, mára semmivé lett. Ki tegnap még boldog édesanya, szerető feleség volt, mára gyászoló özveggyé lett…

A fiatal anya, gyermekével visszatért az atyai házhoz. Mennyire más volt most ez az otthon… mi egykor boldog gyermekkornak adott helyet, most egy megtépázott asszony menedéke lett. Idővel a sebek gyógyulni kezdtek, s lassan-lassan visszaállt az élet rendje. Az idősödő édesapa értette a gazdálkodást, s hamar a település jobb módú parasztjai közé tartozott a család. A fiatalasszony a munkába temetkezett. Hiába a sanyarú sors, még mindig szép volt, s jó családban élt… akadtak lassan udvarlói is. Akadtak volna, azonban hallani sem akart senki felől… sorra utasította el az érdeklődőket. Egy efféle faluban azonban ez nem járhatott megtorlatlanul. Hamar el is terjedt, hogy „ennek és ennek” a szeretője, azért nem akar az újra házasodni. Azonban nem foglalkozott a pletykákkal, némán és üresen tűrte a szóbeszédet… nem volt már ereje, azt elhasználta örökre.

Egy reggelen váratlan vendég érkezett. Mikor meglátta, kábultan rogyott a földre. Ő volt az, igen, visszatért a férfi, az egyetlen ember a világon, aki… hitte, remélte. De ez a férfi már nem az volt. Öt éven át várta a fogságban a pillanatot, hogy átölelhesse kedvesét, magához szoríthassa gyermekeit… és most itt áll, némán, szigorúan nézve feleségére. Nem itt kereste először, hanem régi otthonukban. Anyjától értesült gyermeke haláláról, és a szóbeszédről, felesége hűtlenségéről… Mi öt évig gyűlt benne, egyszerre tompán elsüllyedt valahol, és soha nem tért vissza többé. „Itt maradsz?” – ennyit kérdezett csupán. „Itt.” – ennyi volt a válasz. A tűz mely két embert eggyé olvaszt és az egekbe emel, egyetlen lángcsóva nélkül szürke hamuvá vált… s két ember szívét fekete korom fedte el… örökre. Mit Isten egymásnak alkotott, az ember elválasztotta egymástól.

Maradt hát apja házánál, annak gazdaságában… még két évig. Akkorra a gazda a falu első parasztjai közé tartozott. Ügyesen gazdálkodott, jó földeket vett, jól vetett és jól aratott… szépen gyarapította birtokát. Egy napon aztán a tulajdon, mi elébb helyezte őket a többi családnál, mélyebbre taszította őket mindenkinél. Az emberiség félelmetes dolgokra képes önmaga ellen. A megbecsült gazdából kulák lett, elvették mindenüket, földjeiket, házukat, állataikat… minden tulajdonukat. A gazda nem bírta ezt a terhet… önnön kezével vetett véget életének. Mit Isten segítségével megteremtettek, az ember könyörtelenül lerombolta.

Az asszony és testvére beálltak a TSZ-be, kis idő múlva szolgálati lakást kaptak. Közben családot alapított gyermeke is, megszülettek unokái, mára dédunokái. Az idő elrepült. Unokái külföldre költöztek, elhagyták szülőföldjüket. Eleinte még vissza-visszatértek, aztán lassan ez is elmaradt. Időközben eltemette fiát, ki elintézte a rendszerváltozás után, hogy édesanyja visszakaphassa régi otthonát. Az otthont, ahol családba született, az otthont, melyben egyedül maradt.

Egy törött lábú hokedli áll a tornác előtt. Rajta lavór, s a víztükörben egy arc. Nem, nem az emberé, ez az arc Isten otthona. Az embernek itt e földön nincs tulajdona, de övé minden. Nem azért, hogy birtokolja, hanem hogy ápolja, gondozza mit az Égtől kapott. Az otthonotokat ne keressétek rajtatok kívül… az otthon belül van. Amíg élünk, Isten otthon van mindünkben… Ő a mi örökségünk. Ő teremt új életet férfi és nő által, Ő maga az élet. A házunk, otthonunk elpusztulhat ezerszer is, de míg Ő bennünk van, addig mindig újjáépíthetjük. Az ember elhagyhatja Őt, de Ő sosem hagyja el az embert. Az ember elvehet a másik embertől mindent, de ami belül van, azt sosem veheti el. Mit adunk gyermekeinknek örökségül? Pont ezt a tudást… az egyetlent, mi örökkön való.

2012. március.2. 

Tücsöknek és...

Olyan tizennégy éves forma lehettem, mikor hozzánk került. Fekete gomb szemei alig látszottak bundája alatt. Szőre olyan fekete volt, mint a sötét éj és ha szeme néha-néha fölcsillant, mintha hullócsillagok villantak volna. Vannak kutyák, melyek már kölyökként is olyan okosan figyelik az embert, mintha minden szót értenének. Ha furcsán szólnak hozzá elfordítja fejét, ha kérdeznek ő felel. Tücsök is ilyen volt... egy szeretetteljes puli, egy igazi társ. Nagymamám társa.

Édesapám hozta egy hideg téli estén. Odakinn fagyos szél fújt, nem vitte le egyből a hodályba, hanem nagyszüleim házában csinált neki vackot. Tücsök sorsa ezzel meg is pecsételődöt. Nagymamám nap nap után kérlelte édesapámat, hagy maradjon még a kis puli, olyan hideg van kint... pedig nem a hideg volt ennek oka, hanem éppen az a melegség, melyet egymás iránt kezdtek érezni. Nagyapám is megszerette a kis pulit, mely igen hamar birtokba vette új otthonát. Ha ember és kutya igaz társakká válnak, akkor közösek lesznek szokásaik, együtt örülnek s együtt búsulnak. Tücsök sosem búsult, ahogyan nagymamám sem... együtt mosolyogtak, együtt nevettek. Mindig ott volt mamám sarkában, aki simogatta, becézgette. 

Egy forró nyári napon nagymamám megsajnálta a hosszú loncsos bundájú pulit, s hozzálátott megnyírásához. Tücsök nem volt hozzászokva az efféle szépészeti beavatkozáshoz, egy darabig tűrte -a gazdira való tekintettel -, ám a művelet felénél elszakadt nála a cérna és morcosan odakapott nagymamám kezéhez. Mama nem nyírta tovább, s kicsit talán haragudott is a kutyusra, aki egyébként felettébb mókásan nézett ki nyírott mellkassal és mellső lábakkal... miközben hátul hatalmas bundázatot hordott. Aznap már nem beszéltek egymással...és később sem. Tücsök szégyellte magát, bocsánatot is kért volna nagymamámtól de... 

Nagyszüleim háza egy domboldalba van bevágva s a ház "fölött" volt egy nagy istálló és benne ólak sokasága, ahol a jószágot tartották. Egy keskeny kő lépcsősor vitt ki oda. A fészer első felében volt a fából készített nyúlól, szembe vele pedig a széna és lucerna helye. Sokat játszottam itt míg mama etette a nyulakat. Felmásztam a gerendákra, csúszkáltam a szénán, hemperegtem a földön. Azon az estén azonban más feküdt ott... fejénél egy félig megnyírt fekete pulival, aki senkit sem akart odaengedni. Csak édesapámat engedte közelébb, de maga nem távozott... ott ült nagymamám élettelen teste mellett, akitől nem kérhetett többé bocsánatot...

Ketten maradtak. Nagyapám és ő. Mindkettőjüknek nagyon hiányzott. Tücsköt nem nyírta meg többé senki, nem engedte. Ha mamának nem engedte meg, hát mást akkor hogyan is engedhetne magához. Úgy ragaszkodott nagymamám emlékéhez, mint nagyapám, aki élete hátralévő részében egy kék kendőt hordott magával. Mikor azt hitte senki sem látja, elővette, forgatta, markába szorította... látszott hogy nem tudja elengedni. Tücsökben többé nem a kis fekete pulit látta, hanem az egyetlen teremtményt, aki ugyanolyan görcsösen őrzi nagymamám emlékét, mint ő. Társak lettek, sorstársak. Ettől fogva együtt ettek, egyszerre feküdtek s keltek, együtt beszélték meg a világ érthetetlen dolgait.

Pár év alatt sokat romlott nagyapám állapota. Lába egyre jobban fájt s menni igen nehéz volt már. A kőlépcsőn már nem tudott fölmenni... mellette a fűben két hosszú, kikopott vonal vezetett ki az ólakhoz, mintha csak síléc nyoma lenne. Az öregség nyoma volt az. Már csak csoszogni bírt, de minden napnyugtakor kiment az üres nyúlólhoz, ott ült Tücsökkel egy fatőkén és csak akkor jött be, mikor már egészen beesteledett, mikor már senki sem láthatta. Így történt ez nap-nap után, de már egyre nehezebb volt a kimenetel s bejövetel. Egy este arra lettünk figyelmesek, hogy Tücsök a kapunk előtt ugat, hangosan, mondani akar valamit. Siettünk, édesapámmal szinte futottunk utána. Nagyapám ott állt a "Laposon" - így hívták az ólak előtti részt, melyet a hegyoldalból metszettek ki. Úgy állt ott, oly' mereven akár egy szikla. Már két órája ott állott s hiába akarta mozdítani lábát, azok nem engedelmeskedtek. Nem, soha többé. Ágynak esett. Már az ajtóig sem ment el, az mindig nyitva volt, a küszöbön egy kis fekete pulival. Ha látogatók jöttek, átlépték a kis pulit, aki nem volt hajlandó arrébb menni. Az utolsó percig ott feküdt, még akkor is, mikor nagyapámat szépen felöltözve utoljára kihozták azon az ajtón. 

A portán, mely Tücsök otthona volt, két ház állott. Egyik a nagyszüleimé, másik nagymamám testvérének családjáé. Hiába vettük Tücsköt magunkhoz, ő mindig csak visszaszökött a megszokott helyére, immáron "ángyiék" oltalmazása alá. Így teltek az évek a "juhászkutya" számára, aki sosem őrzött juhokat... valami sokkal fontosabbat őrzött... nagyszüleim emlékét. 

Nagyapám halála óta szomorún járt-kelt az udvarban, egykedvű lett... pár év alatt megöregedett. Egy napon aztán váratlan dolog történt. A juhainkat idegen kutyák megzavarták és egy falka nagyapámék háza fölé keveredett. Tücsök párszor már volt a tanyán - ahonnan korábban mindig megszökött -, ismerte őket, tudta hová valók. Addig kapart, míg ki tudott bújni a kerítés alatt és szaladni kezdett a juhokhoz. Mi már akkor a majorban voltunk, próbáltuk átnézni, hogy mennyi állat hiányozhat még... ekkor láttuk meg a dombtetőn a kis csoportot, mely mögött egy apró fekete puli csahol. Az ösztöne nem hagyta cserben az öreg pulit, haza hajtotta a juhainkat, s mikor látta, hogy azok megindultak a hodály felé, maga visszafordult. Alig vártuk édesapámmal, hogy hazaérjünk, s megsimogathassuk... de hiába siettünk. A nap már ereszkedett lefelé és Tücsöknek nyoma sem volt. Sietve keresésére indultunk, édesapám a juhok nyomán, én pedig a rövidebb úton. Édesapám találta meg... egy bokor tövében feküdt, s a fáradtságtól mozdulni sem tudott. Édesapám fölvette az ölébe és úgy hozta haza az elcsigázódott kis pulit. Hogy miről beszélgettek útközben azt nem tudom, de másnap édesapám lehozta a juhokhoz és soha többé nem akart elszökni...

Tücsök végre igazi pásztorkutya lehetett. Pár hét alatt megfiatalodott, játékosan szaladgált az udvaron... ura volt a majornak. Járt a juhokkal, ha kellett hajtotta a libákat, eligazította a marhát... úgy ragyogott, ahogyan az őszi falevelek ragyognak, mielőtt elszakad az utolsó szál is, mely az ághoz köti őket... s végül lehullanak. Egy dértől fehérlő őszi reggelen a szalamakazal tövében találtuk meg a kis pulit... az örökkévalóságnak álmodott. Már jó ideje nem figyeltük, de ahogyan feküdt, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a hátsó felén még mindig hosszabb, nemezesebb a bundája. Némán egymásra néztünk édesapámmal... hát Ő is elment...

2011. október 30.

Emlékképek az akolból...

Csípős, hideg téli nap volt. Emlékszem, akkoriban még délután 5 óráig tartott az iskola, s mikor mentem hazafelé már sötét volt a faluban. Sietősen lépdeltem a hidegben, még az árokba túrt hókupacok sem tartóztathattak fel - pedig ott gyakorta időztem a hazafelé bandukoló gyerekekkel, imádtunk beleugrálni, alagutat fúrni. Na, de ez nem az az este volt. Egy egészen másféle, melyre napok óta vártam. Pár nappal korábban vacsora közben mesélte édesapám, hogy hamarosan itt a telihold, s lassan meg kell, hogy szülessenek az első bárányok. Ilyenkor pár nap alatt rengeteg bárány születik, és egy kisgyermek számára ettől aligha akad nagyobb ünnep! Még aznap ígéretet kaptam, hogy amint megszületnek az első kis jószágok, én is lemehetek este a majorba. - De rég is volt már ez. Akkor volt első éve, hogy hozzánk került a Faluhely. Akkoriban még magyar merinó juhaink voltak, melyek kétszer ellettek egy évben. Január elejére esett az első. No de vissza...

Hát ez volt az az este! Egész nap csak ezen járt az eszem, nem hinném, hogy aznap bármivel is gazdagították tudástáramat az iskolában. Alig vártam, hogy hazaérjek, nem akartam én se átöltözni, sem uzsonnázni... csak repültem volna már lefelé a bárányokhoz. Előbbieket ugyan nem úsztam meg, de csakhamar elindultunk a majorba. Az akol egy hosszúkás deszkaépület volt, régi palatetővel. Örökség volt ez, mely a völggyel együtt szakadt nyakunkba... és így is nézett ki. Középen egy oszlopsor tartotta a gerendákat, melyek a tető gerincét alkották. Orvosilag jellemezve, mondhatni igen erős gerincferdülése volt már e girbe-gurba épületnek. Nem volt ezen egy árva függőleges vagy vízszintes vonal sem. A tetőt tartó szarufák recsegtek a vastag hótakaró alatt, s olyannyira meggörbültek, hogy az embereknek (értsd: felnőtt férfiaknak) le kellett húzniuk fejüket, ha alatta közlekedtek. Az ilyen épületeknek nincs ám magas oldalfaluk, hiszen minek is volna.

Ropogott a hó a lábunk alatt, a kövér hold beragyogta a völgyet. Ilyenkor csendben kell a jószágok elé járulni, hiszen itt pár órája, perce, vagy talán épp e pillanatban is új élet születik! Nem egy koszos istálló ez... ezekben a pillanatokban ez a legszentebb tér. Az ajtó lassan, komótosan, ropogva kitárult... de a gyermek ilyenkor már aligha hall valamit szíve dobogásától. Érzi ő is, különleges helyen van egy magasztos pillanatban. Úgy léptem be édesapám után a hodályba, mint ahogyan a templomba szoktam nagymamámat követve. Éppen csak keresztet nem vetettem, noha talán illő lett volna. Itt találkozhattam először az élet legnagyobb csodájával, a pillanattal, mikor a világban egy új szikra pattan... új élet születik.

Édesapám lassan világot gyújtott. A betlehemi látványt sosem felejtem el - és valóban, karácsony táján mennyiszer eszembe jut! -, a puha szalmán egymás mellett feküdt megannyi anya, gyermekével. Egy csoportban feküdtek mind, az elülső etetőnél. Ebben a templomban nem volt márvány, szalma volt, deszkákból ácsolt etető, és megszámlálhatatlan puha, gyapjas lélek. Nem tömjén áradt a levegőből, hanem gyapjúillat, mely az etetőbe hányt lucerna édeskés aromájával keveredett, de szavakkal ezt igen nehéz volna elmondani. Azóta akárhol megérzem ezt az illatot, az akkorát üt lelkemen, hogy emlékeim közül menten kiszakadnak e lerajzolt kép megőrzött pillanatai, és aligha akad indok, hogy meg ne álljak egy pillanatra.

A zsoltárokról még szó sem esett, pedig annak hangja is bevésődik ám... örökre. Egynémely anyjától elkeveredett bárány kezdi meg az éneket, majd az egyedül maradt anyák folytatják... végül mind együtt zengik: "Dicsőség a magasságban Istennek, békesség a földön a jóakaratú embernek". Mi más is lehetne itt, mint jóakarat?! Gyermeki áhítattal néztem, ahogyan édesapám megfogja az aprócska bárányt, anyja alá teszi, s szoptatni kezdi. Ismeri mindüket, tudja melyikőjük türelmes, melyik gondos, jó anya, melyik a fiatal és figyelmetlen. Ahol kell, ott segít. Sokszor éjszakékat töltött lent, mert az anya egész estén át szenvedett, s nem hagyhatta segítség nélkül. Gyönyörű felelősség ez és csodás Isteni képesség az ember kezében... mert ő képes segíteni, minden földi teremtménynek... képes, ha akar. Képes ha szeret. Ha szeret, mindenre képes... és a juhász szeret.

Hosszú-hosszú sorokat tudnék még írni ezekről az estékről... örökre részemmé váltak. Egy gyermek lelke még tiszta és nyitott... mondhatni ártatlan, mint a ma született bárány.

2012. február 3., péntek

Forró ölelés

Átlépünk lassan mind, túl, a jövőbe, átesünk a múlton, a tegnap álmaink útvesztője. Kiürült az internet, üressé váltak a hírek, kong a kocsma, a templom… kihalnak a hívek. A testekben vad gyermekek versengnek, sebeznek, mert sebzettek… és sértődékenyek. Nincs nekik mit mondanom, nincs, átfolyik rajtuk a szó, nevet a hatalom.

Hatalom… nevetek én is, elvesznek mindent, én maradok mégis, az életet nem onnan kapom. Mint szivargyújtó, ha benyomom, ennyi, halovány izzás csak a hatalom. De az elven tűz, a láz, ha kívül hideg ráz, akkor is bennem ég, izzik az élet ezer fokon, Isten éget és én hagyom.

Üres szavak maradnak csak, a tartalmak elégnek, és mégis csak nevetek az egészen, és kalapot emelek az égnek. És a Nap rám kacsint cinkosin, ő az egyetlen, aki tudja, mit érzek. És csak ragyog és ragyog, teljesen átadja magát a fénynek. Nem kevesebb és nem is több, Isten forró ölelése… ennyi az élet.

2015. április 14.

Apokrif (részlet)

És Jézus mondá:

- Ti azt hiszitek, hogy éltetek csupán egy van, s féltitek azt. Én mondom néked János, benned él Illés és még több ezer név. Akiket te rég holtnak hiszel, s akik majd látszólag utánad jönnek… ők benned, s te bennük most létezel. Minden ami él, az öröklétben él, egyszerre, egyazon pillanatban, milliárdnyi alakban, és ugyan az a fonál tartja őket egyben, melyből Atyánk Ádám ruháját készítette nekünk fenn a Mennyben. Csak a ti elmétek választja szét az időt és a teret, különbözteti meg az embert és a benne egyszerre élő növényt és állatot… minden, én mondom, minden egy! Ezért veszem hátamra a keresztet, noha bennem milliónyi élet reszket, tudom, hogy lesz egy, amelyik elbírja, mert ő is örök, a Teremtő ujja. Ne féljetek hát, és ne féltsetek semmit, amit most adtok, azt kapja meg mind! De amit magatoknak elvesztek, milliószor veszitek el magatoktól, egy hízik, a többi reszket. Csak szeretni, szeretni, szeretni, mindent és mindenkit… adjátok magatokat az összesért.... ez az egyetlen igaz és örök Istenhit.

2015. április 9.

Körtánc

Nappal körültáncolom a csillagot, fekete éjjel mindent elhagyok. Látok és érzek mindent, vagyok, ami voltam, s leszek még itt lent. Egyszer-egyszer találkozom egy nappal holt lélekkel, ő is tudja ezt, mégis együtt vagyunk, fényben fürdik könnyes arcunk… éjjel. Máskor magamat látom egy képben, mit már rég átéltem, tudom, hogy álom, mégis tehetek valamit, ez örök reményem. 

Nappal kapaszkodnom kell, magába a Napba fogódzom, ne szédüljek el, ha éjjeli álmom teljesülni látom, s érzem, ahogyan fejemben az erek majd szétpattannak, mert nem emlékszem, nem értem mit mondtam akkor magamnak… és a jelenen csak úgy átesem. Nem vagyok jelen! Mert a Napba fogódzom, mint annyian, kiknek éjjel is nappal van. 

De ha egyszer, csak kicsit is, sikerül elkapnom a jelet, már tudni fogom, hogy léptem át időt és teret. Üzenni fogok gyermek magamnak, hogy vigyázza álmát, mert csak az éjen át jön el a holnap. Nem változtatok semmin… de örömömben éjjel körültáncolom a Holdat.

2015. április 8.

Olvadás

Életem tele van halállal, szédülök az ég minden csillagával, forgok az egy körül, fejem majd lerepül, s szívem zakatol veszettül. Fogódzó kéne most, atyám karja, kibe belemarna ujjam, a fagyos vízből kirántna. Jégbe olvadt testemből halak csipegetnek, elmállok lassan, kannibálok esznek. Hol vagytok hát atyáim, hol vagytok ti fényes ősök?! Elvettek tőletek, árvaként vergődök, kiutat kereső karjaim alatt a jéglemez újra és újra beszakad, eltűnök a víz alatt és szemébe nézve a halaknak csak kárörömöt látok, haláli kacagást, én, aki halnak sosem ártott. Megszűnik lassan a világ, elmúlik a gondolat, a lélek kúszik föl, ellökvén a halakat… fény felé indul, s meglátja apám riadt arcát, átvette nagyapám harcát, majd dédapám jön a sorban, ő már mosolyog, mutatja ükapám hol van. Ő az utolsó, kiről még tudtam valamit, itt megszakadt a fonál, most látom csak, merre menjek tovább. Ismeretlen arcok jönnek sorba, egyre gyorsabb képek, egyre nagyobb fények, egyik-másik fölött szinte glória ragyog, kik lehettek ők, semmit sem tudott a lélek… most is csak érez. Érzi, mit testben sosem érzett, hogy fia volt a ragyogó fénynek. Újra a csillagok közt járok, ősapáimra itt találok. Igen ők azok, a csillagokba írva, a mi apáink lettek Isten által odahívva! Mutatják nekem az utat, fel a semmin át, elhagyom a Tejutat, egy hatalmas erő szippant magához… elhagytam atyáim, repülök anyámhoz! Mit repülök, gyorsabban, mint a fény, robbanok, szinte arcába égek, meg nem állhatok. Ő lágyan megfogja tarkóm, gyenge anyagom össze ne roppanjon, s ajkát szememre tapasztva világomat visszafújja.

Fagyos testtel ébredek, zsibbadtan felülök, lassan tágulnak az erek… már nem szédülök. Letisztult minden. Tudom, honnan jöttem, s hová tartok. Nem vagyok viking, ki hatalmas kalapácsot markol, s farkasként ordít szemébe a télnek, élve megnyúz ha rossz napra ébred. Nem vagyok arab, ki mint kutya ha sarokba szorítják, vicsorogva harap halálra ártatlant és árvát. Nem vagyok zsidó, ki évenként levedli bőrét, hogy szemedet átkötve azzal takarja bűnét, s várja, hogy a világ őt gyászolja. Nem! Én magyar vagyok, fia a fénynek… hiába húzzák rám zsákját a sötétnek, örökkön nem maradhat rajtam, griffként szállok fel tavaszi nap ha ébred... otthon vagyok abban! Hazudjon nekem a világ bármit, a fény harcosainak gyermeke lettem, felemelhetek magammal bárkit, csak a szeretet maradt, mi etethet engem! Ti, ti gyáva népek, ti nem is tőlem féltek! Magatok ellenségei vagytok, jól tudjátok, Káinként ölnétek… magatokra hoztatok átkot, s most ettől féltek, miattatok rohan a világ, csak hogy érezzétek, repül az idő… s utolér a végzet! Kegyelmet tőlem bármikor kérhettek, tudom jól mit, miért tesztek! Megbocsátok most és mindörökké… úgyis eljön a tavasz és a sötétnek nem lesz ereje többé!

2015. Január 27.

Vízió

Kik vagytok ti hatalmasok, kik azt hiszitek, ha kiszúrjátok szemünk, s fülünkbe ólmot öntötök, el tudjátok venni szemünk világát, s nem halljuk majd, mit súgnak az ősök?! Gyáva férgek, ha eltüntettek minden térképet, ha megöltök mindenkit, bennünk akkor is él a hit! Újjászületik bennünk újra és újra, még ha ordítunk is minden születésnél, és nem értük semmit, akkor is mi vagyunk azok és rálépünk a régi útra! Mert bennünk van az, amitől féltek, szellemünk egyszer felébred… tudjátok jól mi lesz akkor, ezért rettegtek attól a naptól! Temessetek el csak bátran, tegyetek a föld alá élve, s megindul végre magunk, az élet lávaként tör az égbe! Nevessétek csak, ahogy vakon tapogatjuk a falat, örüljetek, mint mikor Jézust ütöttétek, hasadjon meg arcotok bőre oly széles legyen nevetéstek! Ti, régi népek... ostoba fajankók, hát azt hiszitek nem lát mindent az Isten?! Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám… elvették tőlem a múltat, de múlik már az átok, élednek a holtak! Ma még csak a föld mozog, de élet ha előtör, azt vissza többé nem nyomod! Visszatér a lovacska, hátán apánk… Istenem… feltámad hazánk!

2015. január 25.

Vagyok, aki vagyok

Hogy melyik vagyok, biztos kérdik sokan, de e képen én vagyok mind, magam. Az Ökör, mit imént vezettek el a Fehér úton, a vágtázó ló ki szemből jön át a múlton. A terhet vivő, aki elesett, a keresztet felvevő gyenge termet, a fejét meghajtó özvegy, a gyermek ki hátul megy. Én vagyok a fogát vesztő öreg kerítés, és én vagyok az is, ami nincs, léc között a rés. De mindenek előtt a fehér lepel, kin ezrek és ezrek taposnak... és ő mégsem szakad el. Beborítja a világot, megbocsájt mindenkinek, ki rajta áll most... adok, mit adni tudok, míg el nem jő a tavasz... akkor majd elolvadok.

Gyermek, tövisek alatt

Hideg holdvilág festi fehérre arcom, előre megvívom elvesztett harcom. Lázasan a valóság felé lépdelek, hiába borogattok emberek! Lázamból új élet nyílik, ott kezdem, hol mások végzik. Amikor elfogy minden, mikor nem marad más, csak Isten, ahol az ostoba elme meghasad, ott legyél ember, mutasd meg ott, ki vagy! Ahol mindenki fél, retteg, emberek gyermekhúst esznek, ott maradj talpon, ha tudsz... tán nem látod, de ebben élsz most barátom, jobb, ha futsz! Menekülök magam is, hol semmi nincsen, hol karmol a tövis... ott lakik Isten. Térképet rajzolt fölénk, ragyogó utat, mint csecsemő nézek fölfelé, ki atyja után kutat. Itt van köröttünk minden és mi mégsem látjuk, örömódát zeng a valóság, de mi a pöcegödröt járjuk, s keressük a helyet, ahol jobban megáll a meleg. De letelik már az adósság, nem hiába várjuk, amennyit érdemlünk, az Úr pont annyit fizet. Megkapjuk mindenért a jussunk… én szóltam előre, hogy fussunk! De mi betömtük újra és újra a gyulladt fogat, most kihúznak mindenestől, csak a fekete űr maradt. Lassan gyógyul helyünk a Földön, ami az életnek Paradicsom volt, az embernek börtön. De ott a tövis között talán maradt valami, egy árva csecsemő gügyög, bár alig hallani. Babba… aba… apa! Csillogó szemmel újra és újra elmondja, hát megtalálta, s megtanulta. Előbb-utóbb föláll majd és járni kezd… és akkor végre reggel lesz!

2015. Január 9.

Halál(ál)om

Szalagra pakolom az életet, rakom ki a kosárból szépen sorba, számolgatom, mennyit vegyek magunknak ma. Dobálom az aprót a gépbe, úgyis elfogy egyszer, megszakad a vonal és vége. De addig zsebeim alját térdemig nyújtom, még bírja a fonal, az utolsó erőmmel is kitúrom a mai adagot, s holnap újra kezdem… ebbe a korba születtem. Ám e percben beront egy fekete alak, fegyvere tusával halántékon csap. Arra ébredek, hogy vért nyelek, odakünn villog minden, idebenn újra él Isten. Ateisták imákat morzsolnak, pult alatt reszketnek, fehérek, lilák és kékek… halálosan félnek. De az a fekete, ki egyet épp most lő fejbe, ő bizony hisz Istenben… majd széthasad fejem, akkor sem értem. Arcom a hideg kőhöz tapad, tán azt hiszik halott vagyok, nem bántanak. Istent emleget itt mindenki, hívő és hitetlen is őt kéri… segíts Uram!

És a fegyver tüzet szór az égbe, hogy jusson már el az üzenet végre, baj van Atyám! Ezek itt mind vakok! Számolják azt a rohadt pénzt, és nem látja egyik sem, hogy már rég halott! Születnek és nem élnek egy percet, gúnyolódnak, dicsekednek, de amikor tenni kellene, be van mind szarva, nézzél rájuk uram, mint vágóhídon a marha! Nem őket kellene megölni, jól tudom, bár megváltás lesz nekik, nem segít a bajokon!

A fekete fegyveres tüzet nyit a tükörre, most látta csak meg, pokolra jut örökre. Messiás akart lenni, csak nem erre született, ölni kezdett szeretet helyett. Szeme vérbe borult, inkább lesz mártír, mint vakon élő nyomorult. Nincs már mit tenni, ez eldöntetett, meghal itt most mindenki, este majd megbeszéljük a Föld felett.

Ám e percben üveg robban, maró gáz ég arcomban, tűzözön borítja el a boltot… soha nem mossák fel többé e foltot. Emberek tudatlan szabadulnak, sokkosan feszengnek, nem mozdulnak. Híradókban megesetten jelentik, kiszabadították a foglyokat! Újra mind szabad! Bár idő lesz, míg feldolgozzák a sokkot, de ha kifizetett minden orvost, mindegyik lehet még boldog, teljes értékű ember, kereshet újra pénzt, s dobálhatja tovább… valaki mindig nyer. Véget ért a rémálom, mehet minden tovább, nem változott semmi a világon. A terroristát kivégezték, nem maradt belőle semmi, csak egy hullát mutatnak, feje alvadt vértócsában… meredt teste a kövön fekszik.

Könnyeimet nyelve ülök fel az ágyon, nem magam, csak a világot sajnálom! Emberek élnek és halnak... mindebből semmit, de semmit nem tanulnak.

2015. Január 9.

Jézus hada

Jézus hada

Hadba állok, ha kell, bár zöldfülű újonc vagyok, ki semmihez nem ért, csak mer. Háborog az ember, kielégíthetetlen vágya hullámokat ver. Elpusztítja a testet újra és újra, mert nem lát az anyagon túlra, fájdalmat dédelget és szenvedést nevel, mit fentről kapott, azt pusztítja el. Háború dúl, még ha nem is látod, de fegyverben áll már anyád, s apád, te és a párod, minden család… magunk ellen vívunk minden csatát. És ez még csak a kezdet, könnygázzal bombázzuk a lelket, szúrt sebeinket nyaldossuk, nem békülünk, legfeljebb elmossuk. Alantas harcunkban árvákat nevelünk, már azt sem hiszik, ha nevetünk. Az utca mocskát kenik magukra, s ugrálnak a romokon… könnyűszerrel hagynak majd magunkra, nem sírnak a nyomoron.

Hadba állok, ha kell, csak tudnám, hogy kezdjem el! Mártírból van már elég, ki csak nyeli, nyeli a keserű epét. Önsajnálatban marcangolja magát, az ő dühét nem hallja a világ. Bölcs sem kell több az asztal mögé, nagy stratéga a térkép fölé, ki ide küld egy osztagot, oda mutat, de maga nem menne egy tapodtat... életek közt fosztogat.

Hadba állok Uram, ha elfogadsz engem katonádnak, vértezz fel fiad fegyverével és elől megyek utánad. De legelébb, hadd győzzem le magam, a legnagyobb harcom ez, s ha nem megy, hát minden veszve van. Adj erőt megvívnom magammal, hadd szülessek újra szent fiaddal! Meghalok még ezerszer, de a meg nem bocsátás terhét vedd már tőlem el! Lehessek ártatlan, kérlek, s fehér zászlóddal megyek neki a népnek! A szeretet legyen egyetlen fegyverem, mint virágillat a szélben, úgy áradjon belőlem! Szabadíthassam elébb családom, majd apránként mindenkit ezen a világon! De ha más terved van velem, hát én azt se bánom, csak hitemet hagyd meg, hogy a jót szolgálom... a többit kezedbe ajánlom.

2015. Január 6.

Elbúvok most

Elbúvok most, hó alá a fagyra, csönd lesz a takaróm, el ne csússzál rajta. Eljárt az idő felettünk, sokat beszéltünk, keveset tettünk. Lassan kiürül minden katedra, hülye maradt, ki a csodát onnan várta. Nem váltotta meg helyettünk senki a világot, pedig olyan jó lett volna, mindenki erre vágyott. Nem maradt más, csak a vak hit, pedig még nem vezetett a fényre senkit. A csodáért tenni kell! Tenni, mikor senki nem figyel. Nem kell új próféta, sem együgyű poéta… csak egy Ember kell, de hátán a világ férjen el!

Magam még csak kisded vagyok, ki sír, ha bántják a nagyok. Ki beszélni akar, de még csak gagyog, szeretnék úgy szeretni, de folyton elbukok. Elbúvok most, megkeresem a jászlat, nem pocséklom tovább a vásznat. Nem féltem tovább az embert, tükröm ne mondhassa, könnyezett, de tenni nem mert.

Felveszem karomba a síró világot, ringatom míg élek, s csak remélem ez az, amire vágyott. Szépeket súgok fülébe, s ölelem gyengéden, a széltől is megvédem. Új szülők álma… de szép is volna! De amikor megrogy térdem, s feszengő gyermekem majd’ elejtem, akkor fogalmazzak ilyen szépen! Mikor lázasan remeg karomban, hogy szememből a könny kibuggyan, s én mégsem bírom, le-leteszem, ha elzsibbadt két kezem. Mikor belehasít derekamba a fájdalom, akkor, akkor is ezt mondom?

Ne várj csodát tőlem, tegyed inkább magad is, van mit… van bőven. Elbúvok most, el a sötét éjben, de ha eljön a reggel, talán nem találsz már ébren. Vedd át akkor tőlem a gyermeket, a többit bízd Istenre… nem lesz más dolgot, csak öleld magadhoz és szeresd!

2014. december 28.

S T N

S T N

Kör kerek, kör kereszt, közepe ige. Ige S T N. 
Ige szem, keresztszemesen.
Szembogara báb, bab, baba.
Baba kerek, krisztusa kereszten született. Ige S T N.
Ba… ba… mmm… ba… ba… nem… 
Anya szült, baba szállt, ő maga az ige(n). Ige S T N.
Éva fa. Éva ád… Ádám. Ők a fény. Fénykereszt. Ige S T N.
Máglya ég, fa, fény égbe száll, mágia szül. Szül a szer.
Életet szül és etet. Tüzed eteti szeretetet. 
Szeret aki tesz. Tenni, az ám az ige! Ige S T N. 
Tenni Isten lét, áld, aki így él. 
Ez így kerek. Helyén az ige és benne te. Együtt: iS Te N.

2014. december 22.

Pókháló

Fekete térben színarany szál, arcomra tapadt pókfonál. Bele születtem, hiába próbálom, le nem törölhetem. Minden szálon szeretet szalad, s ahol megakad, ott egy pók megharap. Vagyis csíp. E furcsa háló vala családom, hozzájuk jutok el minden szálon… végét nem is látom, csak érzem, ott kezdődik létem. Különös érzés mondhatom, magam vagyok áldozat és pók a falon.

Láthatatlan háló feszül arcomon, nem elég nekem a Nap, a Hold, bolygó és álló csillagok?! Egyik feszít, másik taszít, s ti, ősök, ti is itt vagytok?! Alig valami, mit rólatok tudok, talán megöl valami fene nagy titok, de többet akkor sem tehetek… ártatlan gyermek leszek, mindenkit egyformán szeretek. A fonállal egy mosolyt küldök, tápláljon hát az ősi köldök! Bárhol is voltatok, vagytok, lesztek, vállamra bármekkora keresztet tesztek, én akkor is, bárhogy is, mindőtöket szeretlek! Ha érzitek ezt, akkor hagyjátok, hogy a jelenben én éljek! Hulljon le most minden átok, a múlttól többé ne féljek!

Ott vagytok a földben, mely húz magához, ott vízben és ott a borban, mellyel ember áldoz, ott az űrben és ott a fényben, benne minden emberi lényben. Mindenki szemében ott az az egy, mely bennem belőletek lett… így lesz minden ember az égből családom. Aranyszálból szőtt feltétlen szeretet, arcomra simuló isteni keret… Hiszem, mert látom. Csak így lehetek szabad e világon. Szeretni, mint egy gyermek… hát újra megpróbálom.

2014.december 10.

Madárdal

Nappalt lopva lépeget felénk karácsony,
apránként elnyom tohonya fekete kabátom.
Eleresztem lassan régtől való testem,
másikba mászok, mit sokáig kerestem.

Kerecsen rebben a fekete éjben,
ég kapuján reppen, csillagfényben.
Hadak útján halad, sarkcsillagon körbeszalad,
két madárral csaknem összecsap.

Szépen szállva ragyog át rajtuk,
Kézre veszi közös öregapjuk.
Tarsolyán át a fénymagot madár csőrébe adja,
már száll is, suhan felénk… a Jézuska.

Álmos éjjelen fehér kabátban érkezik,
megváltó a szívmelegben ébredezik!
Most barátom, fehér kabátom felveszem,
az ünnepre családom számba veszem.

Nem leszünk egyedül, nem ám!
A szentekkel egy tányérból eszünk,
Itt vannak szeretteink mind, a koronán!
Immár az új emberre kérnek áldást…

Igen, mi leszünk azok, majd meglásd!

2014.december 09.

Számvetés

Ó, te átkozott kétarcúság! Egyszer égbe emelsz, máskor földhöz vágsz. Hát vágjál, mit bánom én, leszek még feletted az öröklét egén! Döntsél meg bár minden nap, én tudom hova tartozom, ha azt hiszed újra legyőztél tévedsz, mert még mindig tudom! Ma nem lettem szent, ahogy tegnap sem, emberként buktam el, de nem vesztettem! Mert holnap újra megpróbálom, és meglásd, egyszer még kiállom! De mára már csak ennyi maradt, a remény a víz alatt. Ha fölfelé nem mehettem, hát lefelé megyek, Nemo leszek Noé helyett. Békém ott is megtalálom, a víz alatt, hol az ember szennyét nem látom. Odalenn új világot teremtek, álmaim vizében úszom, ott, ahová el nem érhetsz, ez az én Nautilusom! A hullámokban új oratórium készül, elpusztíthatsz mindahányszor, a víz őrzi hangját, megőrzi a világnak reménységül!

2014.december 08.

Betlehemi mese

Gyapjún át, ha növekedett kosnak szarva, téren, időn, emberen egyet csavarva erejét a világ felé mutatta. Több mint kétezer éve már, hogy két erő egymásnak feszült, tisztán, nyersen, engesztelhetetlenül. Farkas leste még akkor a nyájat, kutyát mart és juhokat ölt, vörösre festette Isten a tájat. Erős volt a pásztor, s hatalmas, nem féltette a nyájat, tán’ ő maga volt a farkas. Döntött élet, s halál felett, Istent játszott, ha már többre nem tellett. A pásztor hozta a törvényt, ő kavarta fel az örvényt. A törvény szerint jó férfi az, ki életmagot ad, fiút áldoz, ha kell, majd csak megalkusznak Istennel! Rossz világ volt, tán annál is rosszabb, de lassan tovább csavarodott szarva a kosnak.

Szent Anya öléből szent forrás fakadt, Anna csak bámult, jó férje csak állt az ég alatt. Anya lányt szült, ki újra anya lett, a boldogasszonyság kettőse ez. Mária lett az Úr választottja, és Erzsébet, őt is megáldotta a Szentlélek. Két asszony kell, ki két fiút szül, egyet alul, egyet fölül. Ikrek talán, de legalább testvérek, igásai a Kis-Göncöl szekere hegyének. Fölfelé a hegynek János tolta, lefelé hátával Jézus tartotta. Halak vizébe ketten merültek, a szeretetet hagyták a hálóban, de maguk eltűntek.

És most, annyi év után, itt állok a parton, félig vízben már, a régi hálót a kezemben tartom. Ha hiszed e mesét, állj mellém barátom, a valóság ez már, többé nem álom. A rossz pásztorok elhagyták a nyájat, most, mint páváskodó kiskakas, a szemétdombon kapirgálnak. Ők aztán nem változtak, mintha nem történt volna semmi, pedig a változást a víz mélye rejti. Kihúzni, tán nem a mi jussunk, de gyermekeket kaptunk az Úrtól, hogy közelebb jussunk. Adjuk majd át az ő kezükbe a kötelet! Köszönjük a tanítást, s amit csak lehet! Elérkezik az idő… és a világot elönti a szeretet!

2014.december 06.

Gyereknek lenni

Jó volt gyereknek lenni. Anyám volt a föld és apám az erő, mely megtartott rajt. Magam egy játszó kiscsikó, ki egyre gyorsabb,s biztosabb magában, csak az életben hittem, nem a halálban. Vágtam a porzó havat, dagadt a sár lábam alatt. Ahová léptem, ott nyom maradt, anyám mosolygott, apám mellkasa dagadt. A szeretet szele nyalta pirosra arcomat, otthonom volt a világ, a mélyre ásott isteni alap. Túl jó volt gyereknek lenni… s most bírnom kell a falat, súlya alatt úgy érzem, létem megszakad. Fogcsikorgatva tartom, csak nehogy eldőljön… mennyi emlék előjön. Látom apám, s már érzem mit tartott értünk egykor, s anyámat is értem már, miért ette a fanyar vackort. Jól emlékszem... tán nem látszik rajtam, ha mindettől mosolyom hamis, jó volt gyereknek lenni, s remélem jó még ma is.

2014.november 29.

Tükör

Szédült fejem fényre emelem, kerek égen tükröm meglelem. Aranykeretbe olvadó tükörmáz, megmerítem fényében arcom, tisztul már.... a kép(s)zelet, s lassan ráébredek, Ő van csak fenn és lenn, Ő, aki egy és oszthatatlanul kerek… egyek vagyunk lenn és fenn is, mindenek felett. 

2014.november 28.

Szakadt koldus

Szakadt koldus sétál az úton, kezem után nyúl, ha akarom, sorsom megtudhatom. Szemébe nézve tekintetem a végtelenbe szalad, sima arcú, fura alak. Magam sem tudom miért, de hagyom, hogy tenyerem térképén ujja bolyongjon, majd döbbenten rám néz... tán' valóban tudja a sorsom.

Csak azt mondhatom - kezdi - a maga jövőjét a múltja rejti. Lelke több ezer éve járja a testeket, tud már mindent, mit szelleme tehet. Évezredeken át kutatta a világot, megkapott már minden választ, amire vágyott, járt levegőben és vízen, átsétált házfalakon, lebegett a szélben. Tudja ki volt Nimród, hogy a magyarok fájára mit rótt, ismerte Jézust és megannyi mást, összeszedett már minden tudást... de valamit, valamit még nem tett, ezért még egyszer utoljára megszületett. Miközben a világot kutatta, szeretni elfelejtett. Elszállt az idő, s még nem tanult családja mellett türelmet, alázatot és életen át tartó szerelmet. Mert ha mindezt megtanulta volna, rég nem lenne már szolga, s mit ezer éveken gyűjtött, egyszerre megkapta volna. Maga a tudást választotta az élet helyett, bizony barátom, rossz almából evett. De van még egy, egyetlen utolsó esélye... magában van minden tudás, ne kutassa tovább... csak szeressen igazán végre!

Ezzel kezem elereszti, én zavartan pénzt kezdek keresni, s zsebébe gyűröm, majd lépdelni kezdek, aztán szinte futni, csak érnék már haza, szeretni tanulni!

Szakadt koldus sétál az úton, megállít olykor valakit és szó szerint ugyanezt neki elmondja... naponta százszor is elmondja a bolondja. Hazudós koldus sétál az úton, s mikor nem látja senki, hangtalan átmegy a falon.

2014. november 07.