Anyámnak

Égben könnyező testetlen önmagam kavarog idebenn, aranysárga korongban édesanyám született ma odafenn. Szűztől született az engem szülő csecsemő, szerelmetes anyám és szerelmes mátkám is ő. Napfényben született, az égbe, uralkodni kéretett, a földön mit tennie kellett, már bevégeztetett. Mégis itt van velem, itt lüktet bennem, felsír hangosan és én mégsem értem. Vagyis mégis, látom én, vele sírnék én is, de nem teszem, magamat nem sajnálom, csak az emberségem szégyellem, a rosszat bánom. Kavargó lángcsóva anyám pólyája, vakító csillagfény koronája, mely majd a fejére kerül, ha kisasszonyból Nagyboldogasszony lesz, s helyére ül. Az lesz-e? Ezen eszem magam, bennem a válasz még rejtve van. Az lesz ő, ha lesz fiában elég erő, hogy e világban magát emberként megtartva, magát ingyen áldozatra adva, két tenyerén maga emelje oda.

Térdel a Bárány, kezét maga előtt tartja, tenyerén áll anyja, boldogságos Mária. A Fiú fejét meghajtja, mátkája kezét óhajtja. Mária két kezét fejére ereszti, gyermekét, szerelmét nem ereszti. Mi az égben régen egyben volt, itt a Földön újra egybeforr.

Ez a kép ég bennem, szorít torkomban, lüktet szívemben. Tudom, ennyi a dolgom, anyám terhét tenyeremen hordom, de meg nem emelhetem, mert nem vagyok elég jó, még nem. Majd ha nem fáj és nem szomorít semmi, ha azt is szeretem, ki nem tudja milyen szeretve lenni, ha nem gyűlik bennem méreg, s indulat... el fog jönni érzem, eljön majd a nap. Akkor majd felmegyek az égbe, s onnan visszatérve hozok békét a világnak... így adok hálát a Földnek, anyámnak.
 

2014. szeptember 8.