Fűzfák

Fából vagyok, fűzfából, ezt kaptam sorsomul Atyámtól. Magam udvarán születtem, testemmel együtt benne nevelkedtem. Ő tartott meg és ő vetett le, ha tanítani volt kedve. Ő nevettetett és ő vigasztalt, velem könnyezett tavasszal. Ó a tavasz! Elmúlt már... s tűnik a nyár is, halál lebeg a koronán is. Igen, Atyámtól kaptam az életet, de köröttem mindenütt barbár kezek... vakokat vezetnek, ütnek de nem kérdeznek... semmit sem éreznek. Pedig látszik messziről, már az utca végéről, hogy ott állok sebzetten, levágva karjaim, elfolyik két szemem. Karok nélkül ölelem,szorítom görcsösen az életet, mégsem látod mit érted szenvedek. Talán érted épp meghalok, mikor lesújt rám karod, és ha a földön már holtan fekszem, vajon megérted majd, mit miért tettem? S ha kihűlt puha kérgem megfogod, látod majd a fekete ujjnyomot... akkor már biztosan tudni fogod, ezt onnan le nem moshatod. Fa leszel majd te is, igen, azzá leszel, és ott állsz majd csonkán és könnyezel. Mindent értesz már akkor Ádám gyászából, csak vársz könnyezve, míg a bíró rád számol, s akkor majd megreccsen törzsed, s végre, végre megérted... s talán majd újrakezdheted. Hol leszek én akkor, még nem tudom, de találkozunk majd egy szép napon, s könnyezve tekintünk egymás szemébe, így növünk fel ketten Atyánkhoz... fűzfaként az égbe.
2014. szeptember 21.