Páros óda

Kegyelemből szült reményem vagy,
recsegő-ropogó sötétben fénysziget,
időm benned űr, oly’ végtelen nagy,
mikor megnyitod nekem szűz szíved.

Csak ne félteném úgy, én feltárnám
szíved minden rejtett alagútrendszerét,
kövekkel tömedékelt kamráit kutatnám,
hogy gyenge fényed szórhasd szerteszét.

Láncokként hullnának rólad a terhek,
miket hamufelhőkben terített a múlt,
lesöpörném fényben úszó oltártermed,
mihez utoljára a Teremtő keze nyúlt.

Tiszta fehér mécsem odatenném,
alvó halottaid álmába szenderülnék,
kit a vízen túl találnék, kiengedném,
még ha magam is örökre elmerülnék.

De legelőbb fejem öledbe hajtanám,
hogy érezzem, hol kell majd visszatérjek,
mert utamon fentről csak te látsz rám,
szíved dobogása csitít, hogy ne féljek.

Sűrű, sötét erdő, nyílj meg előttem!
Könnyedből iszom, ha szomjazom,
belülről kiáltok, ha nyilam ellőttem,
Visszatérek… gyökeremből sarjadom.

Így, csakis így élhetünk már tovább,
száraink közt szívünk összefonódva,
mert a lét odakint egyre mostohább...
bennünk rejtve átörökülhet a holnap.
2020.10.02.

Mennyeknek asszonya

Mennyeknek asszonya

Fekete ég acélsúlyú tekintete alatt

mikor a fehér óriásfelleg kiszakadt, 

született egy menyasszony a földre, 

mint pille hullott lágyan a völgyre… 

Szél táncol, ő lábujjhegyen libben, 

fű hajlik, és ő csak lebeg a szélben, 

mint ágak a szirmot nehezen eresztik, 

úgy vigyázza szemünk a táncát napestig. 

S mikor fáradtan omlik le a földre, 

virágok kérik, had ringassák ölbe, 

hisz’ egy helyről jő ő, a lány és virág, 

miként a fény is, hol a láng ott a világ. 

Aludj csak, a csipke rajtad halkan kivirágzik, 

lágyan nő testedre, többé már nem fázik, 

az ég enyhül s felleg alól előbújik a nap, 

érinteni vágyik aranysugarával arcodat. 

Nem kell még, ne ébredj föl egészen, 

az oltárnál leszel majd csak készen, 

hogy asszonyként élhesd meg az estét, 

ahogy a föld adja a magnak a testét. 

Új világot hozz, szüld meg te a hajnalt, 

de ne vesd el régit, hozzad csak magaddal 

belőle mindazt mi szép volt, őrizd a jót, 

hozd el nekünk az égből a Mindenhatót!

Világnak koldusa

Világnak koldusa

Fáradtan botladozik köröttünk a SZERETET,
keresi helyét, de mindenütt üres szíveket
talál, hiába kopogtat ajtókon újra és újra,
csarnokok ajtaján dobogtat elfagyott ujja,
pedig hely lenne itt, lenne de még mennyi!
Ki ajtót nyisson… abból kéne többnek lenni!
Befagyott pocsolyákban nézi homályos tükrét,
hiábavalón telve kínzó már az öröklét!

Milyen kár Istenem, hogy láthatatlan,
még azt is észreveszik, ki láb alatt van…
de őt, a legnagyobbat, őt nem látja senki,
a lét nem elég, valakinek észre is kell venni!
De szilánkok takarják most el a szemeket,
kiüresedett tekintetek bámulják a szemetet,
unottan, hisz nem érdekel senkit semmi…
„Fölkeljek? Lehet kéne már valamit enni.”

Nem lehet könnyű ma szeretetnek lenni,
folyton menni, újabb gyerekeket keresni,
akik maguk közt valamicske helyet adnak,
tartják a reményt, mint fényre nyíló ablak.
Néha én is, van, hogy neki ajtómat kitárom,
csak ne félteném annyira gyúlékony világom!
Ha a szeretet odabenn igazán lángot fogna,
nem lennék soha többé félelemnek foglya.

Nem félteném többé embertől a világot,
kik még vakok, ők is látnák azt a lángot!
Beléjük kapna a szeretet, sőt beléjük égne,
felolvadna fagyott lelkük, kijutna a fényre!
Az ajtókról a láncok, maguktól leesnének,
és szeretettel a terek mind megtelnének!

Bárcsak ócska szavaim… elég erőt adnának…
és a szeretet nem lenne többé koldusa e világnak.

Földi Ádám
2020.01.12.

Életnek párja

Életnek párja

Ismeritek életnek élni akarását,
múlandónak örök maradását?
Földből a mag születni vágyik,
élni, míg visszatér a szülőágyig,
testében vinni át az általa való létet,
képviselni a Földön a Mindenséget.

Ismeritek éltetek múlni akarását,
testetek üresen hagyott lakását?
Emberbe a lélek addig visszavágyik,
míg az a szeretet otthonává válik,
testében vinni át az általa való létet,
Földre hozni égben fogant Emberséget.

Ismeritek a közöny pusztító hatását?
Egykedvűen oltja el életnek lángját.
Nem, nem a halál az életnek párja,
az áldozattá váló test a létet szolgálja.
A közöny az! A leghalálosabb méreg,
attól mentsen meg az élni akaró Élet!

Földi Ádám

2020.02.15.

Gyapjún át

Gyapjún át, ha növekedett kosnak szarva, téren, időn, emberen egyet csavarva erejét a világ felé mutatta. Több mint kétezer éve már, hogy két erő egymásnak feszült, tisztán, nyersen, engesztelhetetlenül. Farkas leste még akkor a nyájat, kutyát mart és juhokat ölt, vörösre festette Isten a tájat. Erős volt a pásztor, s hatalmas, nem féltette a nyájat, tán’ ő maga volt a farkas. Döntött élet, s halál felett, Istent játszott, ha már többre nem tellett. A pásztor hozta a törvényt, ő kavarta fel az örvényt. A törvény szerint jó férfi az, ki életmagot ad, fiút áldoz, ha kell, majd csak megalkusznak Istennel! Rossz világ volt, tán annál is rosszabb, de lassan tovább csavarodott szarva a kosnak.

Szent Anya öléből szent forrás fakadt, Anna csak bámult, jó férje csak állt az ég alatt. Anya lányt szült, ki újra anya lett, a boldogasszonyság kettőse ez. Mária lett az Úr választottja, és Erzsébet, őt is megáldotta a Szentlélek. Két asszony kell, ki két fiút szül, egyet alul, egyet fölül. Ikrek talán, de legalább testvérek, igásai a Kis-Göncöl szekere hegyének. Fölfelé a hegynek János tolta, lefelé hátával Jézus tartotta. Halak vizébe ketten merültek, a szeretetet hagyták a hálóban, de maguk eltűntek.

És most, annyi év után, itt állok a parton, félig vízben már, a régi hálót a kezemben tartom. Ha hiszed e mesét, állj mellém barátom, a valóság ez már, többé nem álom. A rossz pásztorok elhagyták a nyájat, most, mint páváskodó kiskakas, a szemétdombon kapirgálnak. Ők aztán nem változtak, mintha nem történt volna semmi, pedig a változást a víz mélye rejti. Kihúzni, tán nem a mi jussunk, de gyermekeket kaptunk az Úrtól, hogy közelebb jussunk. Adjuk majd át az ő kezükbe a kötelet! Köszönjük a tanítást, s amit csak lehet! Elérkezik az idő… és a világot elönti a szeretet!

Ajándék, Neked

Ajándék, Neked

Fényben fürdik égnek csillaga,

hozzánk bújik a karácsony éjszaka.

Engedd közel, ne lökd el önmagad

Az ártatlan, kit vártunk, Te vagy!

Sírj csak, sírd most ki magad,

engedd el a nehéz vádakat.

Gyere csak, hajtsd le kis fejed,

engedd, hogy Én szeresselek!

Csíjja, csíjja szerelem angyala,

Szűznek ölében, Isten csillaga.

Aludj, aludj, ereszd el ki vagy,

Isten kegyelme ma éjjel oly nagy!

Álmodban nézz az égre, mily határtalan,

tiéd az Élet, a java még hátra van!

Barmok jászlában pólyás csöppség,

Benned él tovább az égi örökség!

Gyere, hajtsd le kis fejed,

engedd, hogy Én szeresselek!

Élet

Bárcsak egyetlen szóba zárhatnám, mit melletted érzek,

de nem tudom, hiszen csak részei vagyunk az egésznek.

Épp ez az erő az, mely a mindenséget is összetartja,

hogy szavakból a hangok ne hulljanak végtelen darabra,

hogy a semmi valamivé valahogyan összeálljon,

hogy két ember szerelemben egymásra találjon.

De talán mégis megvan a szó, amit melletted érzek…

most már tudom, igen! Ez az! Ez az ÉLET.

Nem csak álom

Nem csak álom

Megfáradt testem ágyba fektettem,

hátrahagytam, betakarva gondosan.

Hozzád vágyik lelkem, s én engedem,

találkozzunk az ég tetején pontosan!

Itt, újra itt… kezünkben aranyszállal,

hogy ne feledjük földi kötelékünk,

amíg lelkünk újra egyként szárnyal...

mit elvállaltunk, azért visszatérjünk.

Miért is, te emlékszel, miért születtél?

Én nem, ahogy tudtam utánad jöttem,

égen – földön annyi dolgunk van még...

Atyánk adta, fényből, készre szőtten.

Gyere, bújj alá, én szépen betakarlak,

nem teher ez, még ha néha nehéz is,

jót akarunk és Ő is csak jót akarhat,

áldás az élet… ami az enyém az a tiéd is.

De most már ideje lassan visszatérnünk,

óvatosan lebegek tested fölött a fonálon,

füledbe súgva: Kössük össze földi létünk,

meglásd szebb lesz az, mint a bármily álom!

Életfolyam

Életfolyam

Csörtetve zúg-búg a hegyi patak,

nem áll meg, szüntelen tova szalad,

megfoghatatlan, van és még sincs,

útja van csak, ennyi az élet… a kincs.

Békésen ragyogott, míg tónak vizét adta,

ám egy napon a fény magával ragadta,

s fellegekbe emelkedett, ott választott

magának sorsot, medret... megszületett.

Újra és újra, körbe, az égből a földre,

léte akár a fény, egyenes, ám útja görbe.

Van idő és van patak, ám egyik sem múlik,

csak a szem, amely nézi… csak azon múlik!

Kezdet és vég nélkül folyik át rajtunk az élet,

a meder változik, ám vizét úgy hívják: lélek.

Csörtetve zúg-búg a hegyi patak,

és a tiédben már két lélek szalad.

Átfolyó

Átfolyó

Moccanatlan víztükör kékjébe merülve,

bontjuk a fényt színekre, s aranyra, ezüstre,

mely vérünkbe kerülve útnak ered,

szívünkbe hordják össze mind az erek,

s ott a szépség örömtánccá válik,

ritmusra dobban, árad és hullámzik,

hátára veszi ápolatlan hagyott lelkünk,

idézze csak fel: az életre születtünk.

Ott, e gyakran elfeledett pillanatban,

egy könnycsepp szemünkből kibuggyan,

és ez a csepp a fényt színekre bontja,

létünk igéje ez, ahogy az Ember fia mondja:

amint a Mennyben úgy a Földön is!

mert teremtő a teremtetett ember is,

és ha e könnyét a víztükörnek adja,

áldása lesz Istenen és Isten áldása rajta!

Egyben minden

Egyben minden

Csak úgy jött az élet és aztán ment,

mi meg tékozoltuk duhajul idelent.

Éltünk, vagy csak -tünk, élet nélkül?

Születtünk, ettünk, összegyűltünk,

mint lábnyomokban a sáros eső.

Léteink nyomát mossa a múló idő.

Jutott a magunk szülte tapasztalás,

adtuk azt, mit nem adhatott más.

Ebben a sok összemosott pillanatban

volt-e lélekből jövő, elmoshatatlan?

Igen. Volt egy.

Mikor megláttalak benn, a szemeden át,

megérintettem az anyagon túli csodát…

okok - okozatok titka omlott le a percben,

felismertelek az életeken áttörő jelenben.

Egy pillanat, ami megértetett mindent,

pillanat, amikor belülről érintettük Istent.

És most itt vagyunk, tiszta fehérben,

lemosta az eső, mit ránk kentek régen.

Nem maradt más, csupán ami igaz,

nekem Te, neked pedig én vagyok az.

Együtt jártunk a legsötétebb mélyben

és együtt járunk a legfényesebb égen.

Egy ilyen pillanat elég egy egész életben,

…. miként egy az Isten …

de ebben az egyben, benne van minden!

Szere...

Szere...

Szégyenlősen húzta ránk az éj sötét függönyét,

Fülel a csend, hogy sóhajunkban olthassa ki életét.

Izzik a levegő, nem oltja az ajkainkról illanó pára,

majd’ kibújik ruhájából a minket váró, kemény párna.

Még csak állunk a szoba közepén, moccanatlan,

ölelkezik a lélek, lüktet a szív, majdnem szétpattan.

Részemként érezlek, ahogy te is… nincs más e világon,

hát adjuk át magunkat a vágynak… ránk ne várjon!

Az első érintés a lelkeket éri, beleremeg a test,

várja a többit, szinte kéri, többé el nem ereszt

a szomjúság, melyet nem olthat már semmi,

az életünkért faljuk egymást… a világ csak ennyi.

Simul, siklik, szorít és karmol, ez már nem emberi,

lávává olvadt testünket valami magasabb vezeti

bele a kéj tengerébe, hullámokat szakítva az égre,

ahogy tenger veti ki habját a sziklákhoz érve.

……………………………………………………………….

Hála és lebegés, örömkönny és remegés.

……………………………………………………………….

Kijutottunk hát, ha erőtlenül is úszunk ki a partra,

belülről érintettük a fényt, és most itt egy darabja,

melyet bizonyosságként szívünk mélyére rejtünk,

őrizzük, míg a mámor angyala újra eljön értünk.

Forradás

Forr(ad)ás

Titkaim őrzőjévé tettelek,

rád bíztam gyengeségemet,

belém látsz, ahová még én sem

jutottam el… még nem.

Mint tavaszi földből bújó virág,

mely féltve takarja be szirmát,

melyet láthatatlan féreg rágott,

lélekszakadást, mit más nem látott.

Mit adtam, erő és hatalom,

mely ellen magam nem uralom,

tán’ előhozza legrosszabb énem,

előtörhet, mitől valaha féltem.

Mint bozótból a sebzett állat,

amikor meghallom a szúró vádat,

éppen ott, ahol a legjobban fáj

fényem kioltja a sötét homály.

Nem adtam a kezedbe mást,

mint poklom kapujának kulcsát.

Tudom, te szeretetet viszel oda,

legmélyebben születik az égi csoda.

Erő ez, de egy másféle hatalom,

ez az egymásnak adott bizalom.

A hit, melyet te is nekem adtál...

összeforrt lelkünk ereje ez már.

Ajándékunk

Ajándékunk

Életeken átfolyva keresem szemed,

és most itt vagyok, kettesben veled.

Elillanhat a múlt, nem számít a jövő,

megmeredhet a folyton változó idő.

Elveszünk most e végtelen pillanatban,

benned vagyok, de lelkem moccanatlan.

 Szeretkezzünk még! Ezen életünk múlhat,

Tejút méhében fehér csillagok gyúlnak.

Mikor a forró gázóriások szétrobbannak,

túlélői maradunk e levegőtlen pillanatnak.

Aztán lassan saját testünkbe visszatérünk,

 és csak mosolygunk, szeretünk és élünk!

Húsvétom

Húsvétom

Gyermekként másztam fel a fára,
kapaszkodtam kezemet széttárva,
s hagytam tegyen velem ki mit akar,
mikor elhulltam betakart az avar.

Bölcsőjében ringatott földanyám,
mígnem atyám fényét küldte rám,
hogy szaladjak újra a széllel,
s visszatértem a  szent igével.

Minden életemben felmegyek,
pedig bizton tudom újra leesek,
s olyankor még mindig izgulok,
feltámadok újra? De mégis, most is... itt vagyok!

Földi Ádám
2018.03.30.

Mátranovák

Szeretni

Álmos vagyok. E mese szül meg engem, anyám s atyám egyben, az álom mely a szemre száll, üt az óra, eljő a madár. S mikor elengedem, ki bennem nappal Ádámot játszik, előjön minden ős, noha nem is látszik, s teszi azt, ami a végtelenben dolga, alkot a Teremtő, alszik a szolga. Hadd pihenjen, legalább ilyenkor ne akarjon semmit, bízza Istenre, megteszi Ő, mit meg kell tenni... az álmodónak nem marad más, csak szeretni.

Úton

Egyedül vágtam a világnak, utam csak annyi, mit az élők járnak, kik itt tolongnak köröttem, nem számít honnan jöttem. És az sem hová megyek, minden út odavezet... mégis mintha csak egy zsinóron húzna az élet, követem sorsom, koptatom a térképet. Vállamon többen is jönnek, persze nem láthatod őket, ám ha félrelépek megböknek, elébem bársonyszőnyeget görgetnek. Egyre könnyebb léptem e létben, ha nem értesz, megértem. Láthatatlan falak húzódnak közöttünk, abból az anyagból, miből mindketten születtünk, és most ez a határ mégis, vakok vagyunk mindketten, de látom így is.

Magányos út ez, noha együtt megyünk rajta, ne várj senkitől semmit, ha kell, úgyis megadja. Ne bánts senkit, ha nem ért meg téged, ő is oda megy, mégis máshova lépett! Ne a többieket nézd, befelé figyeld a világot, mígnem ott mindünket meglátod. Béke legyen benned és béke lesz a világban... megtalálja egyszer mindenki, magányos útjában.  

Sárkányok járnak

Átszakadnak a gátak, hullnak kövei a mának, a víz mossa le szívünk felől őket, engedjük az elmenőket! Lassan kiürül medrünk, de benne maradnak a halak, repedező pikkelyüket addig szárítja a Nap, mígnem halból sárkány válik, tűzből tör elő mi a víz által ki nem válik! Izzó lángnyelvek csapkodnak felettünk, élet és halál egy fuvallat, ha a serpenyőn megmérettünk... átragyogja nap a Holdat!

Testvérem, Teremtő Atyánk fia! Ne még, ne állj Szent Györgyként hadba! Ha e sárkányt most legyőzöd, nem marad meg a barlang sem, mely termette ősöd, elporlad a szikla, mely az új világnak helyet adna! Nem a királylány, te vagy az áldozat, hol keresnéd a sárkányt, ha az is te vagy?!

Vízözön korát éljük újra, a szüzek maguktól ugranak a kútba, és táplálják a fekete sárkányt, de marad még nő a bárkán! Ki a sárkánynak nem a farkát fogja, megsimítja arcát és szelíden átviszi a Holdra. Kinek burkából újra királyi sarj fakad, kinek koronát tesz majd fejére a Nap! Közeleg a nap! A Nap!

Vagyok, aki

Hol vagyok, hol nem, egyszer voltam sokszor lettem, most épp az üveghegyen túl születtem. Világom világát nektek ajánlom..., életmorzsáim ha elfogynak sajnálom, jutott annak, akinek, kinek nem, majd mástól veszi meg.  

2016.04.19.

Áradás

Vízpárával teli dunnák csillagok fényét takarják, könnypárával teli szemek, sötétségbe merengenek. Mit visz a víz és mit határol, miért választja el a folyó két partját egymástól? Hová folyik folyton? Könnyem elgurul, a vízbe belehull, s magam a vízben feloldom. Én vagyok a folyó és a part is, építő és pusztító, az örök változó, ha akarom, ha nem, másképpen nem létezem, erőm meg nem fékezem, mert tengerbe vágyom, óceánba, cseppenként újra összeállva borítom el a világot, pusztítva teremtem újra, mit ember még nem látott!

Nem, dehogy vagyok Isten, de része vagyok, ahogy a világon minden. Én épp csak egy cseppnyit magamból neki átengedek, s nézd mit tesz velem, patakot duzzaszt, gátat repeszt, hullámhegyeket vet és hátára vesz, táncoltat, s kedvére dobál, magam sem tudom ki vagyok már. Elmosódott minden, mivel magam tőletek elhatároltam, részetek vagyok nektek is, én vagyok a bennetek élő határtalan. Ez a darabka ha bennetek cseppé válik, együtt úszhatunk az óceánig, s mikor a Hold széles mosolyra húzza arcát, egyként áradunk az ég felé, eljő a szabadság!


2016.03.07. Mátranovák