Életfolyam

Életfolyam

Csörtetve zúg-búg a hegyi patak,

nem áll meg, szüntelen tova szalad,

megfoghatatlan, van és még sincs,

útja van csak, ennyi az élet… a kincs.

Békésen ragyogott, míg tónak vizét adta,

ám egy napon a fény magával ragadta,

s fellegekbe emelkedett, ott választott

magának sorsot, medret... megszületett.

Újra és újra, körbe, az égből a földre,

léte akár a fény, egyenes, ám útja görbe.

Van idő és van patak, ám egyik sem múlik,

csak a szem, amely nézi… csak azon múlik!

Kezdet és vég nélkül folyik át rajtunk az élet,

a meder változik, ám vizét úgy hívják: lélek.

Csörtetve zúg-búg a hegyi patak,

és a tiédben már két lélek szalad.

Átfolyó

Átfolyó

Moccanatlan víztükör kékjébe merülve,

bontjuk a fényt színekre, s aranyra, ezüstre,

mely vérünkbe kerülve útnak ered,

szívünkbe hordják össze mind az erek,

s ott a szépség örömtánccá válik,

ritmusra dobban, árad és hullámzik,

hátára veszi ápolatlan hagyott lelkünk,

idézze csak fel: az életre születtünk.

Ott, e gyakran elfeledett pillanatban,

egy könnycsepp szemünkből kibuggyan,

és ez a csepp a fényt színekre bontja,

létünk igéje ez, ahogy az Ember fia mondja:

amint a Mennyben úgy a Földön is!

mert teremtő a teremtetett ember is,

és ha e könnyét a víztükörnek adja,

áldása lesz Istenen és Isten áldása rajta!

Egyben minden

Egyben minden

Csak úgy jött az élet és aztán ment,

mi meg tékozoltuk duhajul idelent.

Éltünk, vagy csak -tünk, élet nélkül?

Születtünk, ettünk, összegyűltünk,

mint lábnyomokban a sáros eső.

Léteink nyomát mossa a múló idő.

Jutott a magunk szülte tapasztalás,

adtuk azt, mit nem adhatott más.

Ebben a sok összemosott pillanatban

volt-e lélekből jövő, elmoshatatlan?

Igen. Volt egy.

Mikor megláttalak benn, a szemeden át,

megérintettem az anyagon túli csodát…

okok - okozatok titka omlott le a percben,

felismertelek az életeken áttörő jelenben.

Egy pillanat, ami megértetett mindent,

pillanat, amikor belülről érintettük Istent.

És most itt vagyunk, tiszta fehérben,

lemosta az eső, mit ránk kentek régen.

Nem maradt más, csupán ami igaz,

nekem Te, neked pedig én vagyok az.

Együtt jártunk a legsötétebb mélyben

és együtt járunk a legfényesebb égen.

Egy ilyen pillanat elég egy egész életben,

…. miként egy az Isten …

de ebben az egyben, benne van minden!

Szere...

Szere...

Szégyenlősen húzta ránk az éj sötét függönyét,

Fülel a csend, hogy sóhajunkban olthassa ki életét.

Izzik a levegő, nem oltja az ajkainkról illanó pára,

majd’ kibújik ruhájából a minket váró, kemény párna.

Még csak állunk a szoba közepén, moccanatlan,

ölelkezik a lélek, lüktet a szív, majdnem szétpattan.

Részemként érezlek, ahogy te is… nincs más e világon,

hát adjuk át magunkat a vágynak… ránk ne várjon!

Az első érintés a lelkeket éri, beleremeg a test,

várja a többit, szinte kéri, többé el nem ereszt

a szomjúság, melyet nem olthat már semmi,

az életünkért faljuk egymást… a világ csak ennyi.

Simul, siklik, szorít és karmol, ez már nem emberi,

lávává olvadt testünket valami magasabb vezeti

bele a kéj tengerébe, hullámokat szakítva az égre,

ahogy tenger veti ki habját a sziklákhoz érve.

……………………………………………………………….

Hála és lebegés, örömkönny és remegés.

……………………………………………………………….

Kijutottunk hát, ha erőtlenül is úszunk ki a partra,

belülről érintettük a fényt, és most itt egy darabja,

melyet bizonyosságként szívünk mélyére rejtünk,

őrizzük, míg a mámor angyala újra eljön értünk.

Forradás

Forr(ad)ás

Titkaim őrzőjévé tettelek,

rád bíztam gyengeségemet,

belém látsz, ahová még én sem

jutottam el… még nem.

Mint tavaszi földből bújó virág,

mely féltve takarja be szirmát,

melyet láthatatlan féreg rágott,

lélekszakadást, mit más nem látott.

Mit adtam, erő és hatalom,

mely ellen magam nem uralom,

tán’ előhozza legrosszabb énem,

előtörhet, mitől valaha féltem.

Mint bozótból a sebzett állat,

amikor meghallom a szúró vádat,

éppen ott, ahol a legjobban fáj

fényem kioltja a sötét homály.

Nem adtam a kezedbe mást,

mint poklom kapujának kulcsát.

Tudom, te szeretetet viszel oda,

legmélyebben születik az égi csoda.

Erő ez, de egy másféle hatalom,

ez az egymásnak adott bizalom.

A hit, melyet te is nekem adtál...

összeforrt lelkünk ereje ez már.

Ajándékunk

Ajándékunk

Életeken átfolyva keresem szemed,

és most itt vagyok, kettesben veled.

Elillanhat a múlt, nem számít a jövő,

megmeredhet a folyton változó idő.

Elveszünk most e végtelen pillanatban,

benned vagyok, de lelkem moccanatlan.

 Szeretkezzünk még! Ezen életünk múlhat,

Tejút méhében fehér csillagok gyúlnak.

Mikor a forró gázóriások szétrobbannak,

túlélői maradunk e levegőtlen pillanatnak.

Aztán lassan saját testünkbe visszatérünk,

 és csak mosolygunk, szeretünk és élünk!

Húsvétom

Húsvétom

Gyermekként másztam fel a fára,
kapaszkodtam kezemet széttárva,
s hagytam tegyen velem ki mit akar,
mikor elhulltam betakart az avar.

Bölcsőjében ringatott földanyám,
mígnem atyám fényét küldte rám,
hogy szaladjak újra a széllel,
s visszatértem a  szent igével.

Minden életemben felmegyek,
pedig bizton tudom újra leesek,
s olyankor még mindig izgulok,
feltámadok újra? De mégis, most is... itt vagyok!

Földi Ádám
2018.03.30.

Mátranovák