Eszmélet

Eszmélet

Nem emlékszem, még nem... pedig itt van minden, itt bennem, s ott vagyok magam is mindenben. Látom ha a teremtett világra nézek, nyíló virágok, bábozódó hernyók, a felmagzott fű, mind megigéznek. Voltam már így magam is, elhullott itt magom is, s velem telt meg helyem, ahol a jelenben létezem. Faluhelyen. Ma mégis valami mást láttam, a mindenség része voltam én, a sötétség peremén átragyogott rajtam a fény. Így láttam meg egy parányi gömböt, kék és zöld volt, csak úgy pörgött. Kezembe vettem volna, de kezem helyén nem voltam csak én. Érinteni nem tudtam, de körbevettem, amilyen szorosan csak tudtam, közeledtem. Egyszer aztán mégis hozzáértem, Ő akarta így, immár ketten voltunk a fényben. Szinte hozzám bújt, ölembe belesimult, s békésen szuszogott... meleg és puha volt, álmában mosolygott. Amint ránéztem, tekintem benne elveszett, mint üstökös szalad körbe egén szemem, minden pázsitot megcirógatott, minden fát megmászott, minden vízből ivott és minden embert homlokon csókolt... és mikor mindez megvolt, a Föld mégjobban belém kucorodott, szinte dorombolt. Homlokán minden ránc kisimult, szájából egy csöpp nyálgömb elgurult és átadta magát teljesen, egyre csak forgott, feljebb, egyre feljebb ölemben, míg el nem érte szívem. Mostanra egészem elszédültem e bizsergető perdületben, s most minden kör, hullámokban csapdosó, robbanni induló boldogságnak utat tör. Mikor a szerelem fénye legmagasabb fokán villan, egy burok hirtelen megpattan... és és... Úristen! - meghaltam. Hirtelen fuldokolni kezdtem, égető fény járta át szemem, s hideggé vált minden körülöttem. Keserves érzés, kínomban sírok, toporzékolok, adjátok vissza mindazt a szépet! Adjátok vissza és elhallgatok! 

Nem akartam és mégis elölről kezdtem, fénysugár voltam, emberré lettem. A Földet ölelgettem, s most hátán hordoz engem. Szerettem, őszintén szerettem, most mégis minden oly fájón kegyetlen. Minden embert megcsókoltam, s most nem látnak és nem szeretnek, egy csecsemő vagyok csupán az épített pokolban. Mindent látok, mindent érzek és az arcába üvöltöm a népnek: csak szeressetek, ne tegyetek semmi mást... de csak bambán néznek. Jól emlékszem mi vár rám, elégek majd újra a máglyán... szeretetből rabláncra vernek, féltenek mert szeretnek és vernek... csak mert szeretnek. Méreggel etetnek, haraggal altatnak, fény nem jár a rabnak, aztán lassan megölnek... hiszen úgy szeretnek. Emberré lettem hát újra, de homlokon már ott a kegyelem ujja, s egyre többre emlékezem... de nem teszek ellene semmit, nem, én nem vétkezem. Mikor virág voltam, boldog voltam... a legelő bárányra nem gondoltam, mikor bárány voltam, boldog voltam... most vagyok csak gondban. Hogy tanítsam szeretni azt, kinek szíve nem igaz... hisz míg ezen töprengek, az enyém sem az! Ó lennék bár újra virág, vagy bárány, dombok felett szivárvány... de én ismét ember lettem, megvan még a régi keresztem. Felveszem és viszem míg bírom, ha elejtem, hát ott lesz majd újra a síron, s eljövök megint, pár lépést megteszek, hiszek és szeretek... mint földi gyermek.

Festmény

Festmény

Festeni készülök, szavakkal. Vonalakat húzok majd, Mariska mamám örökén, érzésekből szövök hálót az öröklét egén. Fénnyel alapozok, vakító fehérrel, kenek rá eleget, hadd fusson széjjel. Széle nem lesz a képnek, se eleje se vége, kerek lesz, vagy gömb inkább, innét vagy onnét nézve. Szárad már az alap, a fény megmeredt, befogta egészen képemet. Szép, de már nem olyan... anyaggá vált, s még csillog ugyan, de... nem olyan. Nagy levegőt veszek, s ecsetem vízbe mártom. A festék felé nyúlok, ám egy kimosódó fekete csepp elcseppen a vásznon. Meredten nézem, mit művel az kis fekete csepp a megszáradt fényben. Utakat keres és talál, a végtelen képen az árnyék körbejár. Bárcsak ne volnék anyagból, nem volnék tán ily ügyetlen, borús szavaim nem folynának szét az égen. Régebben kaptam volna a rongyért, féltem volna a hóhért, de most csak a szívem lüktet, meghagyom inkább, tanulságul mindünknek. Hibáztam már értem, teremteni akartam, de nem kértem! Istenem, folyton csak vétkezem, Szűz Mária, fogd meg két kezem!

Belebizsergek e pillanatba, ecsetem mélyen mártom a ragyogó aranyba. Az elszaladt feketének keretet húzok szívem aranyából, s bezárom oda, ha ideje lesz, elmossa majd a Teremtő maga. Hanem most a fehérbe nyúlok, s jobbról balra vonalakat húzok. Kereket kerekítek, fehérre fehéret terítek. Nem is látszik szinte, mégis érezni szépen, valami vastagszik a képen. Ember lesz tán, ha kész lesz... két vonal a lábnak, kettő a kéznek, mind a négyen a kört metszik, párhuzamos kis giliszták, vagy kinek hogy tetszik. Most megint a fehérbe nyúlok, de ecsetem hegyével az ezüstből is húzok. Vonalammal kettévágom iménti képem, egy férfi és egy nő lesz ez kérem. Még őket is megfelezem, nagyszüleim is ráteszem... és ekkor, itt ebben a pontban, igévé válik keresztem, s megjelenek nyomban. Ezüstpontom sokáig nézem, mígnem végtelenné válik... mint az égen, úgy a mélyben. Hol itt, hol ott vagyok e létben.

Készen volnék, néhány ecsetvonás, anyagba illesztett örök mozgás. Ha távolodom, pontom mind sötétebb, de ha közelebb jövök, nem tudok ellenállni a fénynek. Ezüstömet aranyat telíti a Nap sugara, ott ragyog fenn, magasan a Szent Korona, s én alatta állok, csak ne vétkeznék folyton, s elmúlna az átok. Aranyba zárt sötét foltjaim eltűnnének, nem állhatnak ellen a ragyogó fénynek. Szűzanyám, segíts nekem, Simon, vedd át kicsit keresztem, hadd menjek el kicsit messzebb, nézhessek képemre... igen... lesz szebb. Mama, Gyémánt, nézz le föntről énrám! Most nézd meg tökéletlen művem, itt toporgok a földi bűnben... képet festettem, hogy egy kicsit kijuthassak innen. Köszönöm, hogy velem voltál újra... tudom, emlékszel még a sok kicsi festékes ujjra... kérlek mosd tisztára kezem, adj erőt és többé nem vétkezem, ragyogtasd fel azt a pontot képemen!