Fekete ég acélsúlyú tekintete alatt
mikor a fehér óriásfelleg kiszakadt,
született egy menyasszony a földre,
mint pille hullott lágyan a völgyre…
Szél táncol, ő lábujjhegyen libben,
fű hajlik, és ő csak lebeg a szélben,
mint ágak a szirmot nehezen eresztik,
úgy vigyázza szemünk a táncát napestig.
S mikor fáradtan omlik le a földre,
virágok kérik, had ringassák ölbe,
hisz’ egy helyről jő ő, a lány és virág,
miként a fény is, hol a láng ott a világ.
Aludj csak, a csipke rajtad halkan kivirágzik,
lágyan nő testedre, többé már nem fázik,
az ég enyhül s felleg alól előbújik a nap,
érinteni vágyik aranysugarával arcodat.
Nem kell még, ne ébredj föl egészen,
az oltárnál leszel majd csak készen,
hogy asszonyként élhesd meg az estét,
ahogy a föld adja a magnak a testét.
Új világot hozz, szüld meg te a hajnalt,
de ne vesd el régit, hozzad csak magaddal
belőle mindazt mi szép volt, őrizd a jót,
hozd el nekünk az égből a Mindenhatót!
