Áradás

Vízpárával teli dunnák csillagok fényét takarják, könnypárával teli szemek, sötétségbe merengenek. Mit visz a víz és mit határol, miért választja el a folyó két partját egymástól? Hová folyik folyton? Könnyem elgurul, a vízbe belehull, s magam a vízben feloldom. Én vagyok a folyó és a part is, építő és pusztító, az örök változó, ha akarom, ha nem, másképpen nem létezem, erőm meg nem fékezem, mert tengerbe vágyom, óceánba, cseppenként újra összeállva borítom el a világot, pusztítva teremtem újra, mit ember még nem látott!

Nem, dehogy vagyok Isten, de része vagyok, ahogy a világon minden. Én épp csak egy cseppnyit magamból neki átengedek, s nézd mit tesz velem, patakot duzzaszt, gátat repeszt, hullámhegyeket vet és hátára vesz, táncoltat, s kedvére dobál, magam sem tudom ki vagyok már. Elmosódott minden, mivel magam tőletek elhatároltam, részetek vagyok nektek is, én vagyok a bennetek élő határtalan. Ez a darabka ha bennetek cseppé válik, együtt úszhatunk az óceánig, s mikor a Hold széles mosolyra húzza arcát, egyként áradunk az ég felé, eljő a szabadság!


2016.03.07. Mátranovák