Gyapjún át, ha növekedett kosnak szarva, téren, időn, emberen egyet csavarva erejét a világ felé mutatta. Több mint kétezer éve már, hogy két erő egymásnak feszült, tisztán, nyersen, engesztelhetetlenül. Farkas leste még akkor a nyájat, kutyát mart és juhokat ölt, vörösre festette Isten a tájat. Erős volt a pásztor, s hatalmas, nem féltette a nyájat, tán’ ő maga volt a farkas. Döntött élet, s halál felett, Istent játszott, ha már többre nem tellett. A pásztor hozta a törvényt, ő kavarta fel az örvényt. A törvény szerint jó férfi az, ki életmagot ad, fiút áldoz, ha kell, majd csak megalkusznak Istennel! Rossz világ volt, tán annál is rosszabb, de lassan tovább csavarodott szarva a kosnak.
Szent Anya öléből szent forrás fakadt, Anna csak bámult, jó férje csak állt az ég alatt. Anya lányt szült, ki újra anya lett, a boldogasszonyság kettőse ez. Mária lett az Úr választottja, és Erzsébet, őt is megáldotta a Szentlélek. Két asszony kell, ki két fiút szül, egyet alul, egyet fölül. Ikrek talán, de legalább testvérek, igásai a Kis-Göncöl szekere hegyének. Fölfelé a hegynek János tolta, lefelé hátával Jézus tartotta. Halak vizébe ketten merültek, a szeretetet hagyták a hálóban, de maguk eltűntek.
És most, annyi év után, itt állok a parton, félig vízben már, a régi hálót a kezemben tartom. Ha hiszed e mesét, állj mellém barátom, a valóság ez már, többé nem álom. A rossz pásztorok elhagyták a nyájat, most, mint páváskodó kiskakas, a szemétdombon kapirgálnak. Ők aztán nem változtak, mintha nem történt volna semmi, pedig a változást a víz mélye rejti. Kihúzni, tán nem a mi jussunk, de gyermekeket kaptunk az Úrtól, hogy közelebb jussunk. Adjuk majd át az ő kezükbe a kötelet! Köszönjük a tanítást, s amit csak lehet! Elérkezik az idő… és a világot elönti a szeretet!
