Forr(ad)ás
Titkaim őrzőjévé tettelek,
rád bíztam gyengeségemet,
belém látsz, ahová még én sem
jutottam el… még nem.
Mint tavaszi földből bújó virág,
mely féltve takarja be szirmát,
melyet láthatatlan féreg rágott,
lélekszakadást, mit más nem látott.
Mit adtam, erő és hatalom,
mely ellen magam nem uralom,
tán’ előhozza legrosszabb énem,
előtörhet, mitől valaha féltem.
Mint bozótból a sebzett állat,
amikor meghallom a szúró vádat,
éppen ott, ahol a legjobban fáj
fényem kioltja a sötét homály.
Nem adtam a kezedbe mást,
mint poklom kapujának kulcsát.
Tudom, te szeretetet viszel oda,
legmélyebben születik az égi csoda.
Erő ez, de egy másféle hatalom,
ez az egymásnak adott bizalom.
A hit, melyet te is nekem adtál...
összeforrt lelkünk ereje ez már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése