Egy oldal, ahol szavakká válnak a hullámok, melyek bennem összecsapnak,
mélybe húznak, égbe emelnek. Szabad írások, szabad embereknek.

2019. november 27., szerda

Gyapjún át



Gyapjún át, ha növekedett kosnak szarva, téren, időn, emberen egyet csavarva erejét a világ felé mutatta. Több mint kétezer éve már, hogy két erő egymásnak feszült, tisztán, nyersen, engesztelhetetlenül. Farkas leste még akkor a nyájat, kutyát mart és juhokat ölt, vörösre festette Isten a tájat. Erős volt a pásztor, s hatalmas, nem féltette a nyájat, tán’ ő maga volt a farkas. Döntött élet, s halál felett, Istent játszott, ha már többre nem tellett. A pásztor hozta a törvényt, ő kavarta fel az örvényt. A törvény szerint jó férfi az, ki életmagot ad, fiút áldoz, ha kell, majd csak megalkusznak Istennel! Rossz világ volt, tán annál is rosszabb, de lassan tovább csavarodott szarva a kosnak.

Szent Anya öléből szent forrás fakadt, Anna csak bámult, jó férje csak állt az ég alatt. Anya lányt szült, ki újra anya lett, a boldogasszonyság kettőse ez. Mária lett az Úr választottja, és Erzsébet, őt is megáldotta a Szentlélek. Két asszony kell, ki két fiút szül, egyet alul, egyet fölül. Ikrek talán, de legalább testvérek, igásai a Kis-Göncöl szekere hegyének. Fölfelé a hegynek János tolta, lefelé hátával Jézus tartotta. Halak vizébe ketten merültek, a szeretetet hagyták a hálóban, de maguk eltűntek.

És most, annyi év után, itt állok a parton, félig vízben már, a régi hálót a kezemben tartom. Ha hiszed e mesét, állj mellém barátom, a valóság ez már, többé nem álom. A rossz pásztorok elhagyták a nyájat, most, mint páváskodó kiskakas, a szemétdombon kapirgálnak. Ők aztán nem változtak, mintha nem történt volna semmi, pedig a változást a víz mélye rejti. Kihúzni, tán nem a mi jussunk, de gyermekeket kaptunk az Úrtól, hogy közelebb jussunk. Adjuk majd át az ő kezükbe a kötelet! Köszönjük a tanítást, s amit csak lehet! Elérkezik az idő… és a világot elönti a szeretet!

2019. november 8., péntek

Ajándék, Neked

Ajándék, Neked
Fényben fürdik égnek csillaga,
hozzánk bújik a karácsony éjszaka.
Engedd közel, ne lökd el önmagad
Az ártatlan, kit vártunk, Te vagy!

Sírj csak, sírd most ki magad,
engedd el a nehéz vádakat.
Gyere csak, hajtsd le kis fejed,
engedd, hogy Én szeresselek!

Csíjja, csíjja szerelem angyala,
Szűznek ölében, Isten csillaga.
Aludj, aludj, ereszd el ki vagy,
Isten kegyelme ma éjjel oly nagy!

Álmodban nézz az égre, mily határtalan,
tiéd az Élet, a java még hátra van!
Barmok jászlában pólyás csöppség,
Benned él tovább az égi örökség!

Gyere, hajtsd le kis fejed,
engedd, hogy Én szeresselek!

2019. november 7., csütörtök

Élet


Bárcsak egyetlen szóba zárhatnám, mit melletted érzek,
de nem tudom, hiszen csak részei vagyunk az egésznek.
Épp ez az erő az, mely a mindenséget is összetartja,
hogy szavakból a hangok ne hulljanak végtelen darabra,
hogy a semmi valamivé valahogyan összeálljon,
hogy két ember szerelemben egymásra találjon.

De talán mégis megvan a szó, amit melletted érzek…
most már tudom, igen! Ez az! Ez az ÉLET.

Nem csak álom

Nem csak álom

Megfáradt testem ágyba fektettem,
hátrahagytam, betakarva gondosan.
Hozzád vágyik lelkem, s én engedem,
találkozzunk az ég tetején pontosan!

Itt, újra itt… kezünkben aranyszállal,
hogy ne feledjük földi kötelékünk,
amíg lelkünk újra egyként szárnyal...
mit elvállaltunk, azért visszatérjünk.

Miért is, te emlékszel, miért születtél?
Én nem, ahogy tudtam utánad jöttem,
égen – földön annyi dolgunk van még...
Atyánk adta, fényből, készre szőtten.

Gyere, bújj alá, én szépen betakarlak,
nem teher ez, még ha néha nehéz is,
jót akarunk és Ő is csak jót akarhat,
áldás az élet… ami az enyém az a tiéd is.

De most már ideje lassan visszatérnünk,
óvatosan lebegek tested fölött a fonálon,
füledbe súgva: Kössük össze földi létünk,
meglásd szebb lesz az, mint a bármily álom!

Életfolyam


Életfolyam

Csörtetve zúg-búg a hegyi patak,
nem áll meg, szüntelen tova szalad,
megfoghatatlan, van és még sincs,
útja van csak, ennyi az élet… a kincs.

Békésen ragyogott, míg tónak vizét adta,
ám egy napon a fény magával ragadta,
s fellegekbe emelkedett, ott választott
magának sorsot, medret... megszületett.

Újra és újra, körbe, az égből a földre,
léte akár a fény, egyenes, ám útja görbe.
Van idő és van patak, ám egyik sem múlik,
csak a szem, amely nézi… csak azon múlik!

Kezdet és vég nélkül folyik át rajtunk az élet,
a meder változik, ám vizét úgy hívják: lélek.

Csörtetve zúg-búg a hegyi patak,
és a tiédben már két lélek szalad.

Átfolyó

Átfolyó

Moccanatlan víztükör kékjébe merülve,
bontjuk a fényt színekre, s aranyra, ezüstre,
mely vérünkbe kerülve útnak ered,
szívünkbe hordják össze mind az erek,
s ott a szépség örömtánccá válik,
ritmusra dobban, árad és hullámzik,
hátára veszi ápolatlan hagyott lelkünk,
idézze csak fel: az életre születtünk.

Ott, e gyakran elfeledett pillanatban,
egy könnycsepp szemünkből kibuggyan,
és ez a csepp a fényt színekre bontja,
létünk igéje ez, ahogy az Ember fia mondja:
amint a Mennyben úgy a Földön is!
mert teremtő a teremtetett ember is,
és ha e könnyét a víztükörnek adja,
áldása lesz Istenen és Isten áldása rajta!

Egyben minden


Egyben minden
Csak úgy jött az élet és aztán ment,
mi meg tékozoltuk duhajul idelent.
Éltünk, vagy csak -tünk, élet nélkül?
Születtünk, ettünk, összegyűltünk,
mint lábnyomokban a sáros eső.
Léteink nyomát mossa a múló idő.
Jutott a magunk szülte tapasztalás,
adtuk azt, mit nem adhatott más.

Ebben a sok összemosott pillanatban
volt-e lélekből jövő, elmoshatatlan?
Igen. Volt egy.
Mikor megláttalak benn, a szemeden át,
megérintettem az anyagon túli csodát…
okok - okozatok titka omlott le a percben,
felismertelek az életeken áttörő jelenben.
Egy pillanat, ami megértetett mindent,
pillanat, amikor belülről érintettük Istent.

És most itt vagyunk, tiszta fehérben,
lemosta az eső, mit ránk kentek régen.
Nem maradt más, csupán ami igaz,
nekem Te, neked pedig én vagyok az.
Együtt jártunk a legsötétebb mélyben
és együtt járunk a legfényesebb égen.
Egy ilyen pillanat elég egy egész életben,
…. miként egy az Isten …
de ebben az egyben, benne van minden!