BARTÓK BÉLA CANTATA PROFANA Volt egy öregapó, Volt néki, volt néki Kilenc szép szál fia, Testéből sarjadzott Szép szál kilenc fia. Nem nevelte őket Semmi mesterségre, Szántásra-vetésre, Ménesterelésre, Csordaterelésre; Hanem csak nevelte Hegyet-völgyet járni, Szarvasra vadászni. Az erdőket járta, hej-haj! És vadra vadászott, hej! Kilenc szép szál fiú. A vadra vadásztak; Annyit barangoltak, És addig vadásztak, Addig-addig, mígnem Szép hídra találtak, Csodaszarvasnyomra. Addig nyomozgattak, Utat tévesztettek, Erdő sűrűjében Szarvasokká lettek; Karcsú szarvasokká váltak Erdő sűrűjében. Hej, de az ő édes apjok Várással nem győzte, Fogta a puskáját, Elindult keresni Kilenc szép szál fiát. Reátalált a szép hídra, Hídnál csodaszarvasnyomra; Szarvasnyom után elindult, El is jutott hűs forráshoz, Hűs forrásnál szarvasokhoz, Féltérdre ereszkedett, Hej, egyre rá is célzott. De a legnagyobbik szarvas - Jaj, a legkedvesebb fiú - Szóval imígy felfelele: "Kedves édes apánk, Ránk te sose célozz! Mert téged mi tűzünk A szarvunk hegyére, És úgy hajigálunk Téged rétről rétre, Téged kőről kőre, Téged hegyről-hegyre, S téged hozzávágunk Éles kősziklához: Ízzé-porrá zúzódsz Kedves édes apánk! Az ő édes apjok Hozzájuk így szólott, És híva hívta, És őket hívó szóval hívta: "Édes szeretteim, Kedves gyermekeim, Gyertek, gyertek haza, Gyertek vélem haza, Jó anyátok vár már! Jöjjetek ti vélem A jó anyátokhoz, A ti jó anyátok Várva vár magához. A fáklyák már égnek, Az asztal is készen, A serlegek töltve, Az asztalon serleg, Anyátok kesereg; - Serleg teli borral, Jó anyátok gonddal. A fáklyák már égnek, Az asztal is készen, A serlegek töltve..." A legnagyobb szarvas, - Legkedvesebb fiú - Szóval felfelelvén Hozzá imígy szóla: "Kedves édes apánk, Te csak eredj haza A mi édes jó anyánkhoz! De mi nem megyünk! De mi nem megyünk! Mert a mi szarvunk Ajtón be nem térhet, Csak betér az völgyekbe; A mi karcsú testünk Gúnyában nem járhat, Csak járhat az lombok közt; Karcsú lábunk nem lép Tűzhely hamujába, Csak puha avarba; A mi szájunk többé Nem iszik pohárból, Csak hűvös forrásból." Volt egy öregapó, Volt néki, volt néki Kilenc szép szál fia, Nem nevelte őket Semmi mesterségre, Csak erdőket járni, Csak vadat vadászni, És addig-addig Vadászgattak, addig: Szarvassá változtak Ott a nagy erdőben. És az ő szarvuk Ajtón be nem térhet, Csak betér az völgyekbe; A karcsú testük Gúnyában nem járhat, Csak járhat az lombok közt; A lábuk nem lép Tűzhely hamujába, Csak a puha avarba; A szájuk többé Nem iszik pohárból, Csak tiszta forrásból
Egy oldal, ahol szavakká válnak a hullámok, melyek bennem összecsapnak,
mélybe húznak, égbe emelnek. Szabad írások, szabad embereknek.
2015. december 12., szombat
BARTÓK BÉLA: CANTATA PROFANA
2015. december 3., csütörtök
Juhász Ferenc: A Szarvassá Változott Fiú Kiáltozása A Titkok Kapujából
A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából
|
2015. november 27., péntek
Eljön a nap
Eljön majd a nap, mikor már nem ítélek és nem akarok semmit. Nem hódítok, nem építek, nem lódítok és nem térítek. Nem, nem halott leszek, pont helyett vesszőt teszek, és ÉLEK!
2015.11.27. Debrecen
2015.11.27. Debrecen
2015. november 14., szombat
Kiáltás!
Fáj a szívem érted, könnyekkel küzdő hazám, meggyászolod, ki ártatlanul halt múlt éjszakán.
Siratod őket, de siratod magad is, hiszen lehetett volna áldozat magod is... gondolod, s míg gondolod észre sem veszed, hogy régóta az vagy már... kárhozott! Népek áradnak feléd, félelemet szülnek benned az örvénylő testek, nem is félsz, rettegsz! A kerítés csak testedet védi, a drótrácsokon átsiklik a félelem... már szívedet éri. Fiatal férfiak, nők és gyerekek, árvák és özvegyek, de egyikükben sem bízhatsz, már magadtól is félsz, mi lesz itt holnap?!
Állj csak meg bátran lábadon! Állj úgy, mint mikor szélesre tártad kapudat nyugaton, s a személytelen hatalmat beengedted, még most sem látod, ő az ura, rabszolga lelkednek! A globális szellem észrevétlen radíroz le minden népet... téged is MAGYAR, hát nem érzed?! Most akadt egy nép, ki véresen szembeszáll, nem fog megalkudni, élet vagy halál! Addig öl, míg csak ölhet, mert ő látja azokat kiket a vágyálom öl meg. Nézd csak meg magad, miért élsz nap nap után, magad sem hiszed, hogy szabad vagy! Birkamód tűrsz és halsz drága népem, már magadban sem hiszel, Istenben rég nem. Azt hiszed, hősként véded Európát, pedig csak félsz... a lelkiismereted gyülekezik odaát.
Vállald hát a sorsod, magyar! Állj meg a tükör előtt és nézz szembe magaddal! Ez a világ sosem lesz ugyanaz többé, választanod kell, áldozattá válsz, vagy végre felnőtté!? Mi kell még, hogy megértsd végre, nem tölteléknek jöttél kelet és nyugat szendvicsébe?! Kérd az úr kegyelmét és szabadítsd föl végre magad, ne másra nézz, kövesd Őt és mutatni fogja az utat! Ha valaki még megmentheti e világot az Te vagy és mindenki, ki az Úrtól áldott! Szent Korona csak a mi fejünk fölött ragyog... a Teremtő áldásával ELŐRE MAGYAROK!!!
2015. 11. 14.
2015. november 1., vasárnap
Nap, Hold
Egyik szemem a Hold, másik a Nap, bajszom alatt víz fakad. Áldás önti el a világot, hol örvénylő áradat jár sátáni táncot. Összemosódik lassan minden, mit külön teremtett az Isten. De a vastag iszapszőnyeg alatt, egyre duzzad egy mag… és már közel a nap, mikor az élet újra megfakad! A fény újra előtör, kit nem anyja szült, az jön először, és fején a fénynek koronája ragyog… elhozza a víz azt a napot!
Mindenszentek
Elhasadt a fátyol, megnyíltak az egek, világok hömpölyögnek az öreg fa felett. Hideg futkos a hátán, sötét árnyak rúgják le a maradék levelet, megfordult tán a világ, felszínen a pokol, alant a csöndbe eresztett gyökeret? Torzul most minden, a múlt folyik át jövőn, szédeleg a jelen.
Benn a mélység végtelen, fölé emelem fejem, s hirtelen magamon átesem. Életeken át zuhanok, s mind közt egyszer meghalok, van hogy fáj, de van, hogy jólesik, a fény zuhan velem, de gyakran elveszik, s akkor nem látom hol vagyok, csak forgok a sötétben… aztán újra felragyog.
A koronában bújtam el, innen nézem, kinek menni kell. Felfelé kevesen mennek, a többiek a pokol kapujánál tülekednek. Lekiáltok, s felfelé mutatok, erre gyertek, itt vagyok! Mérgesen néznek föl, s valaki hozzám vág egy papucsot: „Mássz le bolond, a te Istened rég halott!”
Kacajok hasadnak az mélyben, kárörvendő szellemek kúsznak fel a gyökéren. Perlekedő torkokon át egyenest a szívekhez mennek, egyszeriben csak rend lesz. A lenti kaput egy kéz kinyitja, az arcok megmerednek, az elhalkult emberek immár kettesével mennek, nem is néznek vissza.
Hatalmas robbanás töri meg a csendet, hasad a föld s fejre fordul a tér, a lent egyszeriben fent lesz. A hasítékon át gyerekek ereszkednek le az égből, némelyik még kapaszkodik egy-egy gyökérbe, aztán lepottyannak ők is.. mellbe vág a felismerés, de hiszen őt ismerem, és őt is… még régről.
Hirtelen előtör a reggel, egyedül maradok a csöppekkel. De várj csak!
Hiszen magam is csecsemő vagyok! Azt hittem éltem… miközben álmodtam egy nagyot! „Még semmi sincs veszve!” - gagyogom nevetve a többieknek, mígnem az egyik hozzám vág egy parányi papucsot. Hát, újra itt vagyok.
2015. november 1. Debrecen
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)