Szere...
Szégyenlősen húzta ránk az éj sötét függönyét,
Fülel a csend, hogy sóhajunkban olthassa ki életét.
Izzik a levegő, nem oltja az ajkainkról illanó pára,
majd’ kibújik ruhájából a minket váró, kemény párna.
Még csak állunk a szoba közepén, moccanatlan,
ölelkezik a lélek, lüktet a szív, majdnem szétpattan.
Részemként érezlek, ahogy te is… nincs más e világon,
hát adjuk át magunkat a vágynak… ránk ne várjon!
Az első érintés a lelkeket éri, beleremeg a test,
várja a többit, szinte kéri, többé el nem ereszt
a szomjúság, melyet nem olthat már semmi,
az életünkért faljuk egymást… a világ csak ennyi.
Simul, siklik, szorít és karmol, ez már nem emberi,
lávává olvadt testünket valami magasabb vezeti
bele a kéj tengerébe, hullámokat szakítva az égre,
ahogy tenger veti ki habját a sziklákhoz érve.
……………………………………………………………….
Hála és lebegés, örömkönny és remegés.
……………………………………………………………….
Kijutottunk hát, ha erőtlenül is úszunk ki a partra,
belülről érintettük a fényt, és most itt egy darabja,
melyet bizonyosságként szívünk mélyére rejtünk,
őrizzük, míg a mámor angyala újra eljön értünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése