Nap szúrta fejem, szédülök, álmokból a földre révülök. Medve
áll előttem, szeme szememben, találkoztunk már mi ketten. Ő ölt vagy én tettem,
mindegy már, sorsom felvettem. Két lábra áll és ordít, fejemben a hő hullámokat
torzít és kiszakad belőlem az állat, évezredekkel együtt fújom ki fogaim között
a nyálat, s a medve megmered. Az időt megállítja a döbbenet. Dolgozzuk le a karmát!
Erre visszahúzza karmát, s lassan hátrálni kezd, magam egy darab görcsös fa
vagyok, mit látok megijeszt. Ki volt bennem, ki elijesztette a vadat, vajon
mind kijött belőlem, vagy még maradt? És mi van, ha újra előjön, ha fából újra
ember leszek… él még bennem a szörnyeteg? Odvamba bújok, s korhadva tűnődöm,
hangyák lyuggatják bőröm és hagyom, égjen le maradék kérgem a napon. Nem számít
már a test, nekem csak ballaszt ez, mit kidobok egyszer, s galambszárnyon
emelkedem, bele a Napba! Pirosban úsznak az életfonalak, mint görbe kis
kukacok, úgy bújnak bele az aranyba, új emberként kúsznak anyagba. És fehér,
tiszta fehér lesz velük a holnap… aludjunk hát, lázas álmunkból új hajnal virrad!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése