Egy oldal, ahol szavakká válnak a hullámok, melyek bennem összecsapnak,
mélybe húznak, égbe emelnek. Szabad írások, szabad embereknek.

2015. május 5., kedd

Napsúgta holnap

Nap szúrta fejem, szédülök, álmokból a földre révülök. Medve áll előttem, szeme szememben, találkoztunk már mi ketten. Ő ölt vagy én tettem, mindegy már, sorsom felvettem. Két lábra áll és ordít, fejemben a hő hullámokat torzít és kiszakad belőlem az állat, évezredekkel együtt fújom ki fogaim között a nyálat, s a medve megmered. Az időt megállítja a döbbenet. Dolgozzuk le a karmát! Erre visszahúzza karmát, s lassan hátrálni kezd, magam egy darab görcsös fa vagyok, mit látok megijeszt. Ki volt bennem, ki elijesztette a vadat, vajon mind kijött belőlem, vagy még maradt? És mi van, ha újra előjön, ha fából újra ember leszek… él még bennem a szörnyeteg? Odvamba bújok, s korhadva tűnődöm, hangyák lyuggatják bőröm és hagyom, égjen le maradék kérgem a napon. Nem számít már a test, nekem csak ballaszt ez, mit kidobok egyszer, s galambszárnyon emelkedem, bele a Napba! Pirosban úsznak az életfonalak, mint görbe kis kukacok, úgy bújnak bele az aranyba, új emberként kúsznak anyagba. És fehér, tiszta fehér lesz velük a holnap… aludjunk hát, lázas álmunkból új hajnal virrad!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése