1. kép

Férfi övcsat (ázsiai Szkítia)

Ősök szültek engem, fehér lónak fia lettem, mielőtt még megszülettem. Meleg párában ébredt szellemem, nyilas népek kantárját őrzi lelkem. Férfi lettem. Utóda az ősi népnek, fia a Tejút közepének. Tudom és érzem mit érted tennem kell hazám, de mi lesz, ha nem véd testem, az ám! Nem, nem fegyverrel küzdök érted, amit én adok néked, az az örök élet! Gyermekem hagyom a népnek, amott, túl a folyamon fészke készül női méhnek. 

S ekkor, egy mennyei pillanatban, lovam – ki az örök mozgás, sosem moccanatlan -, előre lép, és az űrbe életet lehel, fának lombot ad, melyet égbe emel. És én, e kötéséből oldottan feladom büszke múltam, a táltos harcost, aki voltam. Magam erejét adván fekszem keresztbe, had fusson le fának gyökere, le a szívembe. Lelkemből fakadjon az új élet, felét adom én, másikat meghagyom szívem másik felének. Ez az ártatlan nő, fejem ölébe rejti, anyai lelke szellemem rabul ejti. Lelkemből életfa árad, szerelmetes gyermeket adjunk a világnak! Feleségem lelkének én vagyok a fája, de szelleme az ősi ösztön ágya. Hajából az életvágy emelkedik fámra, virágot hoz, majd maggá válva borít áldást a világra. Ám fején ott a régiről kapott tudás kalapja, fánknak méretét az asszonyi bölcselet szabja kellő magasra. 

Így leszünk mi a múltból jelen és jövő, férfi és női áldozat ha jő, életfát nevelünk mi ketten, táltos múltam e fára tettem. Most legelébb apa vagyok, nemzetemért így harcolok. Fegyverem gyermekeim szívébe rejtem - szeressenek ők is-, itt van felettem, mindig készületben. 

Ha majd gyermekimből új leány, s ifjú férfi lesz, fejem lágya újra benő, anyai lélek elereszt, lábfejemen át végre felállok, de ló leszek már én is akkor, ki régen énfelettem állott. Lelkem páráját és szellemem legjavát lehelem fiamba, férfi lesz már akkor, erős és büszke, akár az apja. Lányom fekszik majd akkor helyembe, őt táplálja feleségem szelleme, s lelke. 

Ezt hagyjuk hát a világra, ki mindebből, csak az aranyat látja. De az élet, mely egy nemzetet éltet, örökké a miénk lesz!