Elbúvok most, hó alá a fagyra, csönd lesz a takaróm, el ne csússzál
rajta. Eljárt az idő felettünk, sokat beszéltünk, keveset tettünk. Lassan
kiürül minden katedra, hülye maradt, ki a csodát onnan várta. Nem váltotta meg
helyettünk senki a világot, pedig olyan jó lett volna, mindenki erre vágyott.
Nem maradt más, csak a vak hit, pedig még nem vezetett a fényre senkit. A
csodáért tenni kell! Tenni, mikor senki nem figyel. Nem kell új próféta, sem
együgyű poéta… csak egy Ember kell, de hátán a
világ férjen el!
Magam még csak kisded vagyok, ki sír, ha bántják a nagyok. Ki beszélni
akar, de még csak gagyog, szeretnék úgy szeretni, de folyton elbukok. Elbúvok
most, megkeresem a jászlat, nem pocséklom tovább a vásznat. Nem féltem tovább
az embert, tükröm ne mondhassa, könnyezett, de tenni nem mert.
Felveszem karomba a síró világot, ringatom míg élek, s
csak remélem ez az, amire vágyott. Szépeket súgok fülébe, s ölelem gyengéden, a
széltől is megvédem. Új szülők álma… de szép is volna! De amikor megrogy
térdem, s feszengő gyermekem majd’ elejtem, akkor fogalmazzak ilyen szépen!
Mikor lázasan remeg karomban, hogy szememből a könny kibuggyan, s én mégsem
bírom, le-leteszem, ha elzsibbadt két kezem. Mikor belehasít derekamba a
fájdalom, akkor, akkor is ezt mondom?
Ne várj csodát tőlem, tegyed inkább magad is, van mit…
van bőven. Elbúvok most, el a sötét éjben, de ha eljön a reggel, talán nem
találsz már ébren. Vedd át akkor tőlem a gyermeket, a többit bízd Istenre… nem
lesz más dolgot, csak öleld magadhoz és szeresd!
2014. december 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése