„Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt,
és Isten volt az Ige,
ő volt kezdetben Istennél.
Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.
Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága."
János evangéliuma 1-4.
ő volt kezdetben Istennél.
Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.
Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága."
János evangéliuma 1-4.
Nincs még fény, nincs szó, nincs gondolat.
Mondhatnám, hogy csupán mindennek hiánya van, de nincs hozzá szavam és nincs
olyan hogy "van"... ez a nagy semmi, ez leszek én magam. Megteremt
majd a Teremtő, ha lesz olyan, hiszen nincs még ő, csak a híja van. Váratlan a
semmi mégiscsak lenni kezd, a még meg sem születő Teremtő kegye ez. Ő minden,
ami majd lesz, ő az élet, az első fénykereszt. Ő az Úr és ő az Űr, az első
hullám, a fény s a hang, mely bennem dúl és benned tűr. Az első fekete folt,
ott, ahol semmi nem volt, és ő az első fénymag, melyből angyalok anyagot
gyúrnak.
Létrejön hát az első anyag, melyet földnek hívnak,
noha a Jóisten maga az. Lehajlok érte, s fölveszem... de hiszen még én sem
létezem!? Mégis megteszem... ez az isteni kegyelem. Leendő tenyerem közepébe
rejtem, majdani ujjaim rázárom, ő az első sejtem. Gyúrom, elnyújtom, simítom,
morzsolgatom lelkem, kívül kerestem... pedig itt van bennem. A fény már
megtette az első kört, s már nekem is utat tört. Kettőnk násza lettem én, az
első ember a teremtett világ ős egén. Immár én is futom a köröket, csillagokat
teremtek, s fekete gödröket, legyen hova elbújnom majd, ha nem akarok zajt, legyen
hova visszatérnem, ha térből és időből kiléptem. Egyre többet, egyre jobbat,
egyre szebbet, nyiladozó szellemem bármit megteremthet. Önnön képemre formázom
a tejutat, formázok óriáscsillagot, spirálkarú univerzumot, csillagködöt és
szupernóvát, hadd örüljön minden gyermek, kiben még ég a láng... ki még érzi a
Teremtő melegét, ennek épít házat, kemencét.
Mikor mindennel végeztem, immár kitárom kezem, s a
fölvett porból összeáll testem. Mintha csak a szél nyalt volna simára, oly puha
csecsemő lettem. Bőrruhát kaptam Atyámtól, mely elválaszt anyámtól. Még a földi
létből egy kortyot sem ittam, még a levegőbe sem szippanthattam, s mi az égen
voltam, annak fele máris odavan. Rúgnám le magamról, tépném széjjel, ordító
gyermekként hosszú az éjjel. Én csináltam a Tejutat, ez az egyetlen, mely
jelent némi kiutat... hozzám bújok, s kortyolok nagyokat. Aztán lassan
felejteni kezdek, mint sár a földön, annyit sem értek. Belelépek és elkezdem
szellemem a sárból újra felépítenem. Ez hát a földi életem... gyúrom, formálom
magam szüntelen. Keresem a mintát, keverem a mázat, színekből építek magamnak
házat. Lelkem tüzében kiégek, szinte kővé válok, erősnek, kemények érzem
magam... mint, aki már révben van. Így telik el életem elő része, aztán
szivárványmintám kiteszem a fényre... egyre csak remélve, öröme lesz benne a
világnak.
Aztán hirtelen, mint akit hátba vágnak... tíz
körömmel kaparnám le a mázat. Megláttam valamit a fényben... a tenyerembe zárt
földdarabot, mint elrejtettem régen. Az isteni fényt, mit fölvettem, mikor még
nem is léteztem. A nyers agyagot, mit a Teremtő maga adott kezembe... ez volt
az ő kegyelme. Most hulló könnyeim lemossák lassan a mázat... ne maradjon
semmi, ami látszat. S ha majd újra fehér anyagként létezem, akkor gyere el
hozzám, s fogd meg két kezem. Magamat adom majd kezedbe, gyúrj belőlem tárgyat,
építs magadnak házat, higgy, remélj és szeress... mert semmi más nem kell e
világnak.
2014. augusztus 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése