Teremtés

„Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige,
ő volt kezdetben Istennél.
Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.
Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága." 

János evangéliuma 1-4.

Nincs még fény, nincs szó, nincs gondolat. Mondhatnám, hogy csupán mindennek hiánya van, de nincs hozzá szavam és nincs olyan hogy "van"... ez a nagy semmi, ez leszek én magam. Megteremt majd a Teremtő, ha lesz olyan, hiszen nincs még ő, csak a híja van. Váratlan a semmi mégiscsak lenni kezd, a még meg sem születő Teremtő kegye ez. Ő minden, ami majd lesz, ő az élet, az első fénykereszt. Ő az Úr és ő az Űr, az első hullám, a fény s a hang, mely bennem dúl és benned tűr. Az első fekete folt, ott, ahol semmi nem volt, és ő az első fénymag, melyből angyalok anyagot gyúrnak. 

Létrejön hát az első anyag, melyet földnek hívnak, noha a Jóisten maga az. Lehajlok érte, s fölveszem... de hiszen még én sem létezem!? Mégis megteszem... ez az isteni kegyelem. Leendő tenyerem közepébe rejtem, majdani ujjaim rázárom, ő az első sejtem. Gyúrom, elnyújtom, simítom, morzsolgatom lelkem, kívül kerestem... pedig itt van bennem. A fény már megtette az első kört, s már nekem is utat tört. Kettőnk násza lettem én, az első ember a teremtett világ ős egén. Immár én is futom a köröket, csillagokat teremtek, s fekete gödröket, legyen hova elbújnom majd, ha nem akarok zajt, legyen hova visszatérnem, ha térből és időből kiléptem. Egyre többet, egyre jobbat, egyre szebbet, nyiladozó szellemem bármit megteremthet. Önnön képemre formázom a tejutat, formázok óriáscsillagot, spirálkarú univerzumot, csillagködöt és szupernóvát, hadd örüljön minden gyermek, kiben még ég a láng... ki még érzi a Teremtő melegét, ennek épít házat, kemencét. 

Mikor mindennel végeztem, immár kitárom kezem, s a fölvett porból összeáll testem. Mintha csak a szél nyalt volna simára, oly puha csecsemő lettem. Bőrruhát kaptam Atyámtól, mely elválaszt anyámtól. Még a földi létből egy kortyot sem ittam, még a levegőbe sem szippanthattam, s mi az égen voltam, annak fele máris odavan. Rúgnám le magamról, tépném széjjel, ordító gyermekként hosszú az éjjel. Én csináltam a Tejutat, ez az egyetlen, mely jelent némi kiutat... hozzám bújok, s kortyolok nagyokat. Aztán lassan felejteni kezdek, mint sár a földön, annyit sem értek. Belelépek és elkezdem szellemem a sárból újra felépítenem. Ez hát a földi életem... gyúrom, formálom magam szüntelen. Keresem a mintát, keverem a mázat, színekből építek magamnak házat. Lelkem tüzében kiégek, szinte kővé válok, erősnek, kemények érzem magam... mint, aki már révben van. Így telik el életem elő része, aztán szivárványmintám kiteszem a fényre... egyre csak remélve, öröme lesz benne a világnak.

Aztán hirtelen, mint akit hátba vágnak... tíz körömmel kaparnám le a mázat. Megláttam valamit a fényben... a tenyerembe zárt földdarabot, mint elrejtettem régen. Az isteni fényt, mit fölvettem, mikor még nem is léteztem. A nyers agyagot, mit a Teremtő maga adott kezembe... ez volt az ő kegyelme. Most hulló könnyeim lemossák lassan a mázat... ne maradjon semmi, ami látszat. S ha majd újra fehér anyagként létezem, akkor gyere el hozzám, s fogd meg két kezem. Magamat adom majd kezedbe, gyúrj belőlem tárgyat, építs magadnak házat, higgy, remélj és szeress... mert semmi más nem kell e világnak. 

2014. augusztus 23.