Ez a fény már
nem az, kételyt ébreszt és elmúlást hoz, ez már nem a tavasz. Gyönyörű, de már
nincs tüze, elhamvadt a levelek belső ere. Zöld békénk odavan, mint akit
megcsapott a halál szele, gyomromba gombóc szorul,vaj' merre áll a kuvik szeme.
Még nézem kicsit a világot, hátradőlök, de már semmire nem vágyok, és nem
szólok - minek, nincs már kinek - csendben szemlélődök. Nézem, hogy készül
minden a halálra, mint tükör előtt a bálba, vörös rúzst húz a világ ajkára, s
szürkésfekete festéket szemére, - ne lásson mást,
csak mit ő akar -, így indul az estébe. És a Nap mindezt végignézi, árasztja
fényét, de már nem fűti... melegét szívében gyűjti. Ha csillogás kell, azt még
adhat, ennyi jár a vadnak, melyet csak ösztöne hajt, melyet magának annyira
felkavart. Párosodna a hím, összecsattan a gím, s a kirúzsozott nőstények
bizseregve várják lovagjukat, nem baj ha szőrös, nem baj ha izzadt, csak oltsa
el szomjukat. Állatias vágyukban múlik ki a Nap utolsó fénye, de ők akkor sem
néznek fel az égre. Csak tovább harcolnak és üzekednek, csak ez kell, nem a
gyermek. Nem kell feltámadás... mi lenne más?
Ez a fény már
nem az... önként adom minden levelem, kérned sem kell, fújj el hirtelen... de a
tél után hozd el a tavaszt! Kérlek Uram, ne vedd el azt!
2014. szeptember 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése