Egy oldal, ahol szavakká válnak a hullámok, melyek bennem összecsapnak,
mélybe húznak, égbe emelnek. Szabad írások, szabad embereknek.

2015. április 14., kedd

Ne vedd el!


Ez a fény már nem az, kételyt ébreszt és elmúlást hoz, ez már nem a tavasz. Gyönyörű, de már nincs tüze, elhamvadt a levelek belső ere. Zöld békénk odavan, mint akit megcsapott a halál szele, gyomromba gombóc szorul,vaj' merre áll a kuvik szeme. Még nézem kicsit a világot, hátradőlök, de már semmire nem vágyok, és nem szólok - minek, nincs már kinek - csendben szemlélődök. Nézem, hogy készül minden a halálra, mint tükör előtt a bálba, vörös rúzst húz a világ ajkára, s szürkésfekete festéket szemére, - ne lásson mást, csak mit ő akar -, így indul az estébe. És a Nap mindezt végignézi, árasztja fényét, de már nem fűti... melegét szívében gyűjti. Ha csillogás kell, azt még adhat, ennyi jár a vadnak, melyet csak ösztöne hajt, melyet magának annyira felkavart. Párosodna a hím, összecsattan a gím, s a kirúzsozott nőstények bizseregve várják lovagjukat, nem baj ha szőrös, nem baj ha izzadt, csak oltsa el szomjukat. Állatias vágyukban múlik ki a Nap utolsó fénye, de ők akkor sem néznek fel az égre. Csak tovább harcolnak és üzekednek, csak ez kell, nem a gyermek. Nem kell feltámadás... mi lenne más?
Ez a fény már nem az... önként adom minden levelem, kérned sem kell, fújj el hirtelen... de a tél után hozd el a tavaszt! Kérlek Uram, ne vedd el azt!

2014. szeptember 4.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése