Hideg holdvilág festi fehérre arcom, előre megvívom
elvesztett harcom. Lázasan a valóság felé lépdelek, hiába borogattok emberek!
Lázamból új élet nyílik, ott kezdem, hol mások végzik. Amikor elfogy minden,
mikor nem marad más, csak Isten, ahol az ostoba elme meghasad, ott legyél
ember, mutasd meg ott, ki vagy! Ahol mindenki fél, retteg, emberek gyermekhúst
esznek, ott maradj talpon, ha tudsz... tán nem látod, de ebben élsz most
barátom, jobb, ha futsz! Menekülök magam is, hol semmi
nincsen, hol karmol a tövis... ott lakik Isten. Térképet rajzolt fölénk,
ragyogó utat, mint csecsemő nézek fölfelé, ki atyja után kutat. Itt van
köröttünk minden és mi mégsem látjuk, örömódát zeng a valóság, de mi a
pöcegödröt járjuk, s keressük a helyet, ahol jobban megáll a meleg. De letelik
már az adósság, nem hiába várjuk, amennyit érdemlünk, az Úr pont annyit fizet.
Megkapjuk mindenért a jussunk… én szóltam előre, hogy fussunk! De mi betömtük
újra és újra a gyulladt fogat, most kihúznak mindenestől, csak a fekete űr
maradt. Lassan gyógyul helyünk a Földön, ami az életnek Paradicsom volt, az
embernek börtön. De ott a tövis között talán maradt valami, egy árva csecsemő
gügyög, bár alig hallani. Babba… aba… apa! Csillogó szemmel újra és újra
elmondja, hát megtalálta, s megtanulta. Előbb-utóbb föláll majd és járni kezd…
és akkor végre reggel lesz!
2015. Január 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése