Hogy melyik vagyok, biztos kérdik sokan, de e képen én vagyok mind, magam. Az Ökör, mit imént vezettek el a Fehér úton, a vágtázó ló ki szemből jön át a múlton. A terhet vivő, aki elesett, a keresztet felvevő gyenge termet, a fejét meghajtó özvegy, a gyermek ki hátul megy. Én vagyok a fogát vesztő öreg kerítés, és én vagyok az is, ami nincs, léc között a rés. De mindenek előtt a fehér lepel, kin ezrek és ezrek taposnak... és ő mégsem szakad el. Beborítja a világot, megbocsájt mindenkinek, ki rajta áll most... adok, mit adni tudok, míg el nem jő a tavasz... akkor majd elolvadok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése