Egy oldal, ahol szavakká válnak a hullámok, melyek bennem összecsapnak,
mélybe húznak, égbe emelnek. Szabad írások, szabad embereknek.

2015. április 14., kedd

Özönvíz


Özönvíz jön, arcomról hull a földre, eláraszt és elpusztít mindent a fájdalom könnye. Hét éve élek a rendben, ahogy Atyám kérte, szépen csendben. Élek, s majd halok, de tudnom kell miért vagyok... s a választ másik felem adja kezembe, gyermekeket rejtünk ölünkbe. Mint az aranyalma, a fáról leszakasztva, olyan édes, olyan ártatlan, bárcsak én lennék ilyen, magam. Sokat vétettem ebben az életben, keveset hittem, keveset szerettem... de Atyámat mindig követtem. Most a paradicsom kapujában állok, s szomorún magam elé nézek... talán elmegyek... ki tudja, visszatérek? A tudás fájának gyümölcséből ettem, a teremtett világot épp csak érteni kezdtem. Nem tartom meg, ingyen nektek adom, ki tudja, tán épp ez a bajom. Mert mást ugyan nem tettem, mindig őszintén szóltam, semmivel nem kérkedtem. Miért lettem mégis kitaszított, számkivetett? Hol van Uram az atyai szeretet? Ez volna hát a lecke? Hányadik próbát kell még kiállnom, hogy ember maradjak, s megálljak a gáton, ne sodorjon el a keserű ár, nyeljen el a sötét halál?! Nem, azt nem hagyom, megállok míg bírok lábamon, s ha Noé-m bárkáján van még egy fél hely, talán lesz kegyes hozzám, s oda majd felemel. Bárhogy lesz is, tudom nem véletlen, Te akartad így... s én ha lehet, hát túlélem.

2014. szeptember 16.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése